Egyfajta posztmodern kirohanás a formai konvenciók és a tömegemberkultusz ellen, amely az individuumot szüntelen fojtogatja és olyan kétségbeesett válaszokra készteti, mint akár a terrorizmus, akár a gyilkosság, akár olyan önkifejezési formák, amik dekadenciájukban már-már inkább hatnak őrültségnek, mint művészetnek - Martin Crimp lenyűgöző irodalmi talentummal, szokatlan szerkezetű drámát írt, amelyhez a Mobil Front Műhely és a DrámaMA társulat álmodott látványos, hatásvadász világot.
A technika használata a színházban mindig tartogat rizikófaktort, mert többnyire elidegenítő effektusként hat, ami abban az esetben, ha erre épül egy egész előadás, akkor akár a színház esszenciája, az interakció kerülhet könnyen veszélybe azon egyszerű oknál fogva, hogy a technikai kavalkádban egész egyszerűen eltűnik a színész, és képzőművészeti installációvá degradálódik (azért degradáció, mert hogy nem azért vannak ott). Ezt azért fontos megemlíteni, mert az a.N.N.a. hol megtalálja a közös többszöröst a webkamera-projektor-torzítós mikrofon-szöveg-színész hexagonban, hol pedig nem.
Jellemzően az előadás első felében nem nagyon, ekkor inkább a stílusában Bret Easton Ellisre, formájában Roland Schimmelpfennigre emlékeztető dráma köti le a figyelmet, de a végeláthatatlan dialógusok ettől még nem válnak izgalmassá. Itt, úgy tűnik, kóros ötlethiány lépett fel az alkotókban, amit színes vetítőkkel és koncepciótlan kamerahasználattal fedtek el, pedig a kamera jelezhette volna akár a totalitárius rendszerek Big Brother-effektusát, akár a médiavilág frusztráló kikerülhetetlenségét, ám csak Scherer Péter kezében kapott igazi jelentést, mint a kéjenc határőr fegyvere és meghosszabbított szeme. Ezeknél a jeleneteknél a dramaturgnak, Fancsikai Péternek sem sikerült megtalálni azt az arányt, ami a néző ébrentartásához elég lett volna (bár, akit megfogott a textus, az biztos vagyok benne, hogy élvezte a túlburjánzó szövegfolyamot, de hát nem irodalmi estre váltottunk jegyet).
Aztán az első fél óra után a rendező, Göttinger Pál hirtelen elkezdi használni színészeit, és a jelenetek fogyasztható terjedelmet kapnak, amivel áldásos fordulat következik be az előadás menetében. Ekkor végre nem áll semmi annak az útjába, hogy Scherer Péter és Urbanovits Krisztina élvezetes esztétikai-világnézeti vitába bonyolódjon egy műteremben, hogy Ollé Erik szlávnyelvű rasszista tévéshopreklámja vérkomoly paródiává váljon és Botos Éva „ráeszmélési monológja” és „szirénéneke” is belemarkoljon az ember lelkébe. Ekkor már a töredezett szerkezetű, és nehezen követhető cselekmény teljesen elveszti jelentőségét: halványan összekapcsolt performanszfüzérré válnak a színpadi események, amik minden egyes mozzanatukban egy-egy apokaliptikus képet vizionálnak. Ezek egy különös személy Anna vagy Annie vagy Ánya, vagy inkább egy XXI. századi értékrendekkel azonosulni nem tudó, gondolkodó ember életérzését tükrözik.
Az előadás néhány vérző sebe közül azonban talán a legfájóbb, hogy a szövegben nem is túl mélyen megbúvó humort sikerült szinte maradéktalanul kiirtani, ezt mi sem igazolja jobban, mint a közönségreakció Scherer Péter szellemesen megformált, finoman adagolt, megvető gúnnyal fel-alá járkáló, felsőbbrendűen észt osztva esztétizáló műértőjére: a jelenet felettébb szórakoztató, de valahogyan mégsem jön át, nincs reakció, nincs nevetés. Ez a hiány nem a színészeknek köszönhető, hanem a talán némileg feszült rendezésnek, amely olyan erős közeget teremtett, hogy megfojtott szinte minden ezirányú színészi kezdeményezést.
A végeredmény így egy kissé túlzottan komolyan vett, de néhol kifejezetten hatásos előadás, amely ha nem is tökéletesen pontosan, de sikeresen kerülve a demagógiát meglehetősen hatásosan közvetít egy személytelen, válaszok nélküli, logikátlan és humanitását vesztett világról. Valami nagyon XXI. századiról.