Christopher Hampton sajátos, jelenidejű Mizantróp-inverze, az Emberbarát az értelmiség fájdalmas helyzetéről elmélkedik, és egyáltalán nem fest kedvező képet róla, sőt, még csak kiutat sem kínál. Kicsit meghökkentő polgári komédiának nevezni mindezt, de formailag minden stimmel: a társadalmi nyilvánosság előtt zajló viták kis, intim terekben játszódnak, a polgári demokrácia hajnalán olyannyira virágzó vitakultúra, a nyitott gondolkodás, a szavakat értékén kezelő értelmes párbeszéd korának vége. Környezetünket és magunkat is hazugságokkal áltatjuk, a szavak már nem azt jelentik, amit valójában, és aki nem halad a korral, és nem vesz részt ebben a képmutató, magából kifordult játékban, szükségszerűen veszít.
Mindez azonban rendkívül intelligens formában tálaltatik, egy nem túl eredeti, alapvetően szerelmi történetbe csomagolva, néha egészen szellemes dialógusokkal, finom poénokkal, összességében azonban azt kell mondjuk, hogy az előadás valójában Szervét Tibor vállain nyugszik. Valló Péter rendező pontosan átlátta, hogy a főszereplő Philip karakterét olyan színészre kell osztania, aki képes három-négy jellegzetes elemből egy teljes, létező ember képét hitelesen megjeleníteni. Szervét biztosan hozza a furcsa, szerencsétlen filantrópot, aki nem e világra való, és környezete számára egyszerűen érthetetlen, ám mindezzel együtt nekünk szerethető, és bár nem nevezhető pozitív hősnek a klasszikus értelemben, mert a hérosz egyetlen jellegzetességével sem bír, ezzel az emberi vonásával magasan minden egyéb szereplő fölé nő. A többi szereplő valójában csak vázlat, Haás Vander Péter (Donald) lazán cinikus, Szőlőskei Tímea (Celia) kifelé céltudatos, de belül bizonytalan, és ezért válságba kerül, Jánosi Dávid (Braham) rágógumizva pimasz, és így maga a megtestesült ellenszenvesség, a vendégként közreműködő Soleczki Janka (Elizabeth) pedig saját sorstragédiájának áldozataként nimfománkodik.
A jelmezek (Dőry Virág) jól illeszkednek a figurákhoz, önmagukban kis jellemrajzok, talán Don vehetne föl másik inget. A játéktér polgári lakás, amelynek többszöri látványos oda- majd visszarendezésére sajnos nem találtunk okot, a bútorok áthelyezése klasszikus zenei betétekkel telik, a Bach-, Mozart- és egyéb komolyzenei részletek finoman utalnak a történet következő szakaszára.
Szerencsére a történet nem vált hihetetlen abszurd happy endre, a befejezés súlyosabb, mint egy polgári komédia vége lenni szokott, ezzel azonban alkalmat ad arra, hogy egy jó hangulatú este után akár gondolkodhassunk is az írástudók válságáról, a vállalhatatlan immoralitásról elénk tárt motívumokról. Afféle jó, nézőbarát módon.