A Kaposvári Egyetem harmadéves színészosztályának előadására passzolnak a jelzők, amivel korunkat szokták illetni. Az alkotás címe (Csehov.zip) jelezheti számunkra, hogy tömörített formátumban láthatjuk majd a színpadon Csehov drámáinak egyes jeleneteit. Ebben a tömörített formátumban jutunk hozzá manapság mi is mind a kultúrához, mind bármilyen más információhoz. De az előadás amellett, hogy próbál közel férkőzni hozzánk, igyekszik megtartani a csehovi vonásokat, főleg azokat, amelyek egyetemesek és ugyanúgy igazak lehetnek a 21. században élő emberre, mint ahogy igazak lehettek a 19. században élőkre. Hellyel-közzel megelevenedik előttünk minden nagy klasszikus-Csehov (Három nővér, Sirály, Cseresznyéskert, Ványa bácsi), de belefér melléjük Gogol A revizora, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése vagy Bulgakov Mester és Margaritája.
Tehát az előadás beleillik korunkba; gyors, sűrű, és nagymértékű összevisszaság jellemzi. Nincs egy elszakíthatatlan fonal, ami összefűzi az egyes jeleneteket. Hol a Moszkvába vágyódó nővéreket halljuk, hol a meg nem értett rendező alakja jelenik meg szemünk előtt, majd valahogy képbe kerül Raszkolnyikov, amint bevallja bűnét Szonyának, de ezelőtt még besomfordál a tejfölösszájú macska a Mester és Margaritából, aki a halacskát, amit mancsával paskolgat, beteszi egy plüss-sirály szájába, míg végül megint ott kötünk ki, hogy milyen jó is lenne viszontlátni Moszkvát.
Az nem vitatható el az előadástól és a színészektől sem, hogy sikeresen átadják a csehovi életérzést. Megjelennek a tipikus figurák, a falusi értelmiség, a katonatiszt, a városból vidékre költöző polgár. A cselekvésképtelen hősök, akiknek folyton jár a szája, beszélnek, beszélnek és főleg elbeszélnek egymás mellett. Az italt egyikük sem veti meg, ahogy a cigarettát sem, hisz míg ezzel vannak elfoglalva, addig sem kell semmi hasznosat csinálniuk. Soha nem elégedettek sorsukkal, mást szeretnének, mint aki mellett élnek, de változtatni, a tettek mezejére lépni nem képesek, mert annál sokkal jobban szeretik sajnáltatni magukat, minthogy ezt megtegyék.
A változékonyság az, amivel kapcsolatosan ugyancsak párhuzamot lehet vonni korunk és az alkotás között. Egy igen figyelemre méltó ötlettel indulnak a történések: három színészt láthatunk a színpadon, akik közül az egyik már a nézők helyfoglalása közben monologizál, míg társa – aki ezen esetben a rendező szerepét tölti be – meg nem állítja és ki nem küldi. Ekkor kezdődik egy párbeszéd a rendező és a színpadon maradt színésznő között a mai magyar színjátszásról és általában véve a színházról, illetve annak értékképviseletéről. Hamar kisül, hogy a itt éppen a Sirály egyik jelenetét látjuk, amelyben az „alternatív” (az eredetiben: dekadens) rendező és a népszerűségre vágyó színésznő igyekszenek szót érteni egymással. Viszont ha az egész előadást nézzük, nem túl sok ehhez hasonló, kiemelkedő ötlet van benne, inkább a jelenetábrázoláson van a hangsúly, és ahogy közeledünk a vége felé, egyre jobban összekavarodik, követhetetlenné válik és ellaposodik az előadás egésze.
A színészek játékát igen nehéz megítélni, mert szinte minden jelenetben más és más karaktert játszanak. Sokszor van olyan érzésünk, mintha kapcsolgatnánk a televíziót és minden csatornán Csehov-dráma lenne műsoron, és végül már azt se tudjuk megkülönböztetni, melyik adón éppen mit lát. Az azonban a karakterek felismerésétől függetlenül észlelhető, hogy a színészek néhol kilépnek a szerepükből, és nem játszanak, inkább csak szöveget mondanak, ennek ellenére a hallgatók és a rendezők közösen mégiscsak képesek megteremteni a csehovi atmoszférát. De hogy vajon mi is a produkció célja, szimplán annyi, hogy minden hallgatónak jusson szerep a színpadon, vagy hogy megidézze az orosz irodalom hangulatát, felkeltse az érdeklődést Csehov iránt, vagy azért talán ennél valami több is, az nem derül ki az előadásból. Inkább csak az érződik rajta, hogy Csehov drámáit nem árt ma sem behatóan ismerni, de elgondolni vagy továbbgondolni annyira nem muszáj.