7óra7

Őrületes szabadság
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Őrületes szabadság

2010. 10. 03. | 7óra7

Bujtor István veszprémi színigazgatóként és rendezőként olyan anyaghoz nyúlt, amelyet kívülről-belülről ismer: a Száll a kakukk fészkére című Ken Kesey-regény (illetve az abból készült Milos Forman-film) nagy sikert aratott az egész világon, Bujtor pedig már többször színpadra vitte a drámaváltozatot, és szerepelt is benne. Ezúttal is így van ez, s most Eperjes Károly főszereplésével egy kissé túlbiztosított, de igen jól működő és hatásos produkció született.
A Kakukkfészek című előadás a diktatúra természetrajzáról, a kollaboráns viselkedésről, az emberi öntudatról és a lázadásról szól Bujtor értelmezésében. Bár a politikai áthallások kétségtelenek, a rendező biztos ízléssel és kézzel kerüli el az aktualizálást, így az előadás mindenekfelett a jellemekből bontódik ki. A karakterépítkezés minden fontos szereplőre vonatkoztatva rendkívül alaposan átgondolt és következetes rendszert alkot, úgy, hogy a játék szépen és lassan, de az utolsó pillanatig fokozódik.
A Kakukkfészek egy elmegyógyintézetben játszódik, valamikor mostanában. Az itt kialakított kis zsarnoki rendszerbe kerül bele McMurphy, aki a börtön helyett jut ide, valószínűsíthetően szimulánsként – de hogy mennyire őrült, az kérdéses. Feltehetőleg fikarcnyival sem jobban, mint bármelyikünk, csak éppen nehezebben illeszkedik be a társadalomba: különc, vagány, öntörvényű – de nem őrült. Az intézetben elég hamar kiismeri magát: a betegek nem is annyira betegek, ellenben az ápolók nem teremtenek teljesen egészséges légkört, köszönhetően az osztályvezető Ratched nővérnek. Ratched nővér ugyanis bár látszólag mindent a páciensekért és az ő érdekükben tesz, rugalmatlan, szigorú, mereven és egzaktan ragaszkodik a szabályokhoz, ám ezen attribútumai lefedik a személyiséget magát. A nővér alkotja az osztály szabályait, ám McMurphy nagyon hamar kiismeri azt, hogy Ratched kompenzál – szinte saját tulajdonának tekinti azokat, akiket kezel, rajtuk vezeti le frusztrációit, számára a gyógyításban nem a betegek fontosak, hanem saját maga. McMurphy folyamatosan reflektál erre, a nővér tevékenységének öncélúságát hangsúlyozza, és magányos harcot indít az intézet módszerei ellen: szabadsággal próbálja gyógyítani a több hónapja-éve-évtizede ott lévőket. Ratched felismeri, hogy McMurphyben valódi ellenségre talált, azonban minden etikus (és az etikai határokat súroló) megoldása csődöt mond, mindezalatt azonban McMurphy módszere sikeres lesz. Nem marad más hátra, mint a provokáció, és a McMurphy „által” kigyógyított beteget a gyógyulás határáról visszalöki a betegség szakadékába, ezzel elérve, hogy a férfi áthágja a szabályokat.
Bujtor István rendezése gyakorlatilag kizárólag a színészeken keresztül hat. Elsődlegesen Eperjes Károlyon keresztül, aki McMurphy figurájának vagány, szélsőséges és öntörvényű külcsínét sajátos, de következetes és szabályos gondolati rendszerrel ruházza fel, számára a szabadság ugyanolyan alapvető létszükséglet, mint a levegő, az étel vagy az ital. Csarnóy Zsuzsanna minimális játékkal, anélkül, hogy bármit konkretizálna, teljes életet épít fel, elejtett gesztusokkal, apró mozdulatokkal érzékelteti, hogy Ratched szabálykövetése kizárólag kompenzáció. A színésznő remekül viszi végig, hogy a darab kezdetén a nővér hittel hiszi, hogy jó az, amit tesz, a McMurphyvel zajló harc közben rájön arra, hogy amit csinál, öncélúan zsarnoki, ezzel a tudással azonban hidegen bosszút áll (éppen ezért a tudásért), még emberélet árán is. Az ápoltak mindegyike „túlmutat” a sablonos karaktereken: Baranyi Péter, Gere Dénes, Máté P. Gábor, Kőrösi Csaba, Vajda Károly és Bujtor István egyaránt szépen rajzolják meg a darabban betöltött szerepük ívét. Benczédi Sándor Dr. Spiveyja ugyanolyan frusztrált, mint a bennlakók mindannyian, Ratched hálója rá is kivetült már.
A színészek játékára jellemző, hogy az előadás meglehetősen egysíkú vizualitását is feledtetni tudják. Mindvégig egyetlen térben (a közösségi szobában) vagyunk, és jelenetváltásokon kívül jellemzően ugyanazok a fények láthatóak. Amikor azonban van valamiféle effekt, klisétikus voltával sajnos nem fokozza, hanem visszafogja a hatást: érthetetlen, hogy a sokk-kezelés illusztrációjaképpen miért kell egy véletlenszerűen kiválasztott rockdalt bejátszani, miért kell jellegzetesen filmes kísérőzenével illusztrálni az átrendezéseket.
Dramaturgiailag túlbiztosított és ekképpen némileg szerencsétlen az, hogy Ratched, miután az öngyilkosságba taszítja Billy Bibbitet, hogy megtoldja McMurphy motivációit, még jól tökön is rúgja a férfit: teljesen felesleges, ekkor a néző már tökéletesen érti és megérti McMurphyt. Ezzel együtt a Kakukkfészek sokrétű és jól ható előadás, amelyben a hatásvadászat megmarad az elviselhető mértéken belül, és amellett, hogy végig szem előtt tartja azt, hogy miről szól a darab, mindvégig képes emberi szemlélettel kezelni a tragédiát, kiaknázva az abban rejlő komikus lehetőségeket is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr438003331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.