Sokszínű, pergő karneváli játék Boccaccio klasszikusai nyomán. A beregszászi színház társulata Vidnyánszky Attila rendezésében, Trill Zsolt vezetésével, biztos ízléssel, egyszerű, stilizált vásárikomédia-formában, frissen és szórakoztatóan mutatja be, miért is válhattak klasszikussá az egyetemes emberi értéket hordozó Dekameron-történetek. A beregszászi társulat a nyár egyik legegységesebb, legtisztább előadását teszi le elénk.
A legnagyobb erénye az előadásnak az egyszerűsége és a finomsága, mert mégis sokrétű és vérbő képes lenni. A Boccaccio-történetekkel először 15 éve dolgozó társulat munkája kiforrott és teljes. Nem csempész bele erőltetetten aktualizáló, kényszeres mondanivalót, mindenféle erőszak nélkül hagyja, hogy a klasszikus és oly annyiszor feldolgozott sztorik a maguk valóságában és teljességében nyíljanak meg. S éppen ezáltal válnak időtlenné ezek a történetek, amihez némi töltetet ad a romtemplomi gyönyörű környezet, a tiszta, csillagos ég pusztaromantikája.
A színpadon négy szekér, néhány vászondarab, egypár rúd, egy spárgára fűzött labdacsfüzér, ez a díszlet, a kellék, szinte minden, amit a szereplők használnak. Házat, emelvényt, falat, vitorlát, s felsorolni nehéz, mi mindent állítanak elő Jelena Bogatirjova színpadképének alkotó felhasználásával. Az előadás keretes szerkezetű. Az érzékletesen mozgáskoreográfia segítségével (az egyes mozdulatok mindig következetes kódok, például a szökellés mindig jelentős távolságot érzékeltet) a pestis elől menekülő hölgyek és ifjak egymásnak mesélik történeteiket (hogy ez a pusztító valami, ami elől jó Zsámbékra menekülnünk, micsoda, azt mindenki találja ki magának), a tizennegyedik század Itáliájában és a huszonegyedik század Magyarországán egyidőben: akin a palást, éppen annak a meséjét halljuk, de a mesét mindig a társulat kollektívája adja elő. Ez a kollektívség, a szó szerint értelmezett társulati létezés és az együtt-működés az, ami egy rendkívüli pluszt ad a látottakhoz. A színészi alakítások ugyanis soha, egyetlen pillanatra sem állnak önmagukban, az egyes elemek gondos építményt adnak ki. Ez - nagyon okosan - nem egyenrangúságot jelent a szerepekben, a létrehozók egyértelműen építenek Trill Zsolt sokoldalú tehetségére, mert teljesen világos, hogy ő a legerősebb pillér, aki kapcsolatot tart a közönséggel, aki reagál a környezetre, a színházra és saját magára is. A többiek (Szűcs Nelli, Vass Magdolna, Orosz Melinda, Béres Ildikó, Tóth László, Varga József, Rácz József, Kristán Attila) őáltala képesek saját karakterüket több szerepben tökéletesen kibontani, és így lesz friss, színes, de jellegzetes a gárda. Önfeledtnek tűnő, de nagy figyelemre és önfegyelemre igényt tartó műfajt űznek, pontosan és stílusosan. Az előadás ugyanis igen ízléses, de nem lesz sem finomkodó, sem gátlásos, de nem lesz akár egyetlen pillanat erejéig olcsó sem, s talán ez a legnagyobb erény, amit ma mondani lehet.
Ha ez a társulat nem lenne, Vidnyánszky sem tudná a vásári komédia sokszínűségét, illetve a Dekameronban megfogalmazott egyetemes értékeket ilyen pergően és ilyen minőségben bemutatni. Mert a két és fél órában felidéződik a harsány vígjáték, a pásztorjáték, a misztériumjáték, és valóban megtörténik mindezek közös nevezője, a színjáték. A sorjázó mesék között van sokszor feldolgozott, és kevésbé ismert Boccaccio-novella is. A válogatást és a dramaturgiát arány- és ritmusérzék jellemzi, s a játék íve is szépen kirajzolódik, ráadásul a végére nem csak egyszerűen elkomorul az előadás, hanem szerencsésen elmélyül az emberi értékpreferencia szép példabeszédével, a sólyomlakoma történetével.
Trill Zsolt a végén arra kéri a hölgynézőket, hogy ha tetszett, amit láttak, emlékezzenek rá. Még a telefonszámát is megadná. Bár nem vagyunk hölgyek, ígérjük, emlékezni fogunk. Nem csak rá. Legalább nem kell telefonálnunk.
Az írás a Zsámbéki Romtemplomnál játszott, 2008. augusztus 21-i előadás alapján készült.