Az egyszeregynél is egyszerűbb cselekmény egyébként is csak arra lenne való, hogy Hajdú István, Szakács Tibor és Magyar Attila felhőtlenül kibontakozhasson, ám sem rendezője, sem dramaturgja nem lévén eme zabolátlan akciónak, a derűt gyakran zordon ború kénytelen eltakarni, sokszor öncélú, fingós-röfögős „poénokkal” helyettesítve azt a munkát, amely valódi előadássá gereblyézhetné össze ezt a buja, szerteágazó ötlethalmot. Persze röpködnek a színészi és nyelvi poénok, a gusztusra ható egyszerre borzasztó és megmosolyogtató - szerencsére csak a fantáziánkban megjelenő - színpadi képek és az összefércelt gegek, de ezek nagyon ritkán találnak célba (pl. a Magyar Attila által életrekeltett Karnyóné hattyúdala), gyakran csak ippeghogy súrolnak (pl. Szakács Tibor autistája) és körülbelül ugyanennyiszer teljesen mellé mennek (pl. Hajdú István Elvis-paródiája).
Az előadás vitathatatlanul legnagyobb hiánya a kívülről szemlélő alkotó, aki megmondhatta volna, hogy az igényes szellemességgel kidolgozott, valóban értékes alapanyag milyen poénokat bír el, és melyeket veti le magáról. Ez esetben talán még egy humorforrás, a dramaturgiából kinövő poénok is helyet kaphattak volna a produkcióban. Ez annál is inkább lett volna üdvös, mert ennek egyik legnagyobb mestere a most is főszerepet vállaló, de így pont a keretek közé szorított improvizáció lehetőségétől megfosztott Magyar Attila, akinek így lehetett volna terepe egy olyan one-man-show-hoz, amely méltán hozott zajos sikert A Sors bolondjainak is. Ez utóbbi előadás abban is különbözött a most tárgyalttól, hogy a poénok nem az otromba külsőségekre és a fizikai összetevőkre, hanem a tartalomra épültek.
Talán ez ennek az Özvegy Karnyónénak a gyenge pontja: csak komikus forma van, komikus tartalom nincsen. Csak nyomokban.