A poént lelövöm, A Nő Vágya egy gigantikus áruház, trendibbnél trendibb ruhákkal, körötte sok-sok metro- és homoszexuálissal, sminkkel, fénnyel és csillogással. A divatvilág hírhedt embertelenségéről és a mocskos háttérről szóló radikális musical sok újjal, és a rácsodálkozás örömével nem ajándékozza meg a közönséget, de egy groteszk köntösébe bújtatott zenés előadás keretein belül sajátos módon mutatja meg a témának kitűnő plázabirodalmat.
A szinte végig musicalben (a prózát csak érintőlegesen alkalmazva) előregördülő cselekmény, amelyben egy szende szűz válik kőkemény kapitalista igazgatóasszonnyá, nem mondható sodrónak. Az kétségtelen, hogy a radikalitás megfogható a zenében, hiszen meglehetősen furcsa hangszereléssel, töredezetten szólnak a dallamok, a zenék ritkán állnak össze valódi songokká, ennek hiányában pedig kénytelenek lennénk a szöveg felé koncentrálni, de az többnyire közhelyes, és a karakterekről sem mond el többet, mint amit az első pillanatban megtudhatunk róluk. Ez utóbbinak az oka, hogy az előadás a divatot és a plázát mint jelenséget próbálja ábrázolni, amiben egyszerű emberek, egyszerű problémákkal küzdenek. Csak ez a küzdelem a karakterek hiányában nem kelt a nézőben különösebb érzelmeket, ráadásul a radikalitás sokkal inkább megjelenik a sminkben és a jelmezben, semmint a figurákban, vagy az ötletességben.
Lucie Malkova rendező és alkotógárdája bár a felszín felszínességéről mesél, ebbe a felszínességbe maga is némileg beleragadt. Ez leginkább a felszínesség alól határozottan kivételt jelentő Kútvölgyi Erzsébet nagyszerű játékában érhető tetten, aki egyedüliként képes a csiricsáré ruha és a marionettbábu maszk alól egyetlen mozdulattal és szóval, a karikatúra csábításának nem engedelmeskedve valódit játszani, és megmutatni, hogy a lényeg pont nem az, ami a színpadon pörög, hanem az ember, aki felőrlődik benne. Az előadás igazából ott csúszik el, hogy Marta Marty figuráján kívül szinte mindenki egy finomkodó karikatúrát mutat, amely így sem karikatúra, sem személyiség nem lesz. Hegedűs D. Géza Jean Jouve-ként geilnek, igaz, elég geil, de a vadállatias kontrasztot nem sikerül eléggé kijátszania, Hegyi Barbara a szikár Henriette Desforges figurájához nem kap rendezői támogatást (és jelmeztervezőit sem, ruhája a darabban vázolt puritán személyiség ellen hat), így gyorsan elszürkül, Kovács Patrícia Paulája érző műnőként, Fesztbaum Béla Philippe-je pedig kedves lúzerként mutatkozik, egy-egy pillanatra felvillantva azt, hogy a valódi, élő karaktereket nem biztos, hogy szánt szándékkal húzták ki a darabból. Mindössze a Csőre Gábor-Lajos András páros, akik az ultratrendi médiaceleb melegpár szerepében tetszelegnek, képesek tényleg bevállalósan karikírozni, amely bátorságot az egyetlen hosszú, elhalni nem akaró taps jutalmazza remek tangóduettjük végén. Kár, hogy a figurák előadásbeli pozíciója tisztázatlan. Ahogy az is kár, hogy Bata Éva csak részeket képes megmutatni Denisből, hiába meggyőző és energikus az alakítás, ha az átváltozás motivációjának definiálásával nem segítette a rendező.
Bár az irány kifejezetten előremutató, hiszen szokatlan témát dobnak fel az alkotók, és az előadást megelőző röpke divatbemutató is jelzi a közönséggel való kommunikálás maximálisan üdvözlendő szándékát, de ez úgy tűnik, egyelőre csak szándék marad csupán. Ahogy az is, hogy a főszereplőnő betagozódását valódi, súlyos jelenségként, ne pedig motiválatlan tanulságjelzésként értelmezzük, miszerint ez a világ bizony gonosz (bár az is lehet, hogy a lány kétszínűségére kellene ezúton ráismernünk).
Így A nő vágya sem darabként, sem előadásként nem tud megfelelni a saját maga által diktált feltételeknek, miszerint pontos képet kíván festeni az életpótlékba menekülők, és az anyagilag és fizikailag is kiszolgáltatottak világáról. Természetesen ezek mind megtalálhatóak az előadásban, de nem tudnak a közhelyeknél mélyebbre hatolni.