A Különóra cím ezúttal szó szerint veendő: egy óra leforgása alatt játszódik a Tanár és Tanítvány kettős haláltánca Méhes László József Attila Színház-beli előadásában. Ionesco kamaradarabjának invenciózus feldolgozása egy pontos átlátással és vállalással szerkesztett játék, amely abszurditását tekintve pengeéles logikával felépített, és nem vállal mindenáron tételes reflexiót mindennapi abszurdjainkra – éppen ezáltal lesz a valóság tükre.
A Tanítvány (naivszendét játszó, burjánzóan erotikus kihívást formázó lányka) tanulni jön a Tanárhoz (zavart, gátlásos, zseni is lehetne, Frankenstein gépszörnyét idéző mozgáskultúrával és tettvággyal). Mit tanulni: általános doktorátust szeretne tenni három héten belül. A Tanítvány az évszakokkal tisztában van egészen zavarbaejtő alapossággal (csak az ősz okoz problémát), tízes számkörben jól tud összeadni. A kivonás gondot okoz, a Tanár tehát magyarázni kezd, hiába figyelmezteti a Házvezetőnő (buja, forróvérű asszonyság, egyre lengébb öltözetben bukkan fel, ha kell, ha nem), hogy a számtan veszélyes. De nehezen megy a megértés, hiába leplezi az emlékezés a tudás hiányát. Sőt, nem megy. Lehetséges-e minden létezhető szorzás eredményének tudása a szorzás lényegének ismerete nélkül? A jelek szerint igen. A Tanár le van taglózva. Úgy tűnik, a lány bugyijától a leginkább.
No majd a nyelvtan. Milyen nevetséges, amikor az f hangot valaki összetéveszti az f-fel, majd a hangképzés után a nyelvek problematikája következik. A lánynak a foga kezd fájni, de a Tanár egyre inkább belelendül. A Házvezetőnő visszafogná a Tanárt (a hózentrágerénél fogva), de már késő. Rájött az ízére, egyre inkább vetkőzi le a magára erőltetett magát: a zakót, a mellényt, a nyakkendőt, oldja meg gallérját (már alig van tiszta ruhája, mondja a Házvezetőnő), míg a lányt egyre erősebb fogfájás kínozza, hogy aztán a zöld szobácska magává a pokollá változzék, s egy furcsa haláltánc közepette a lányba beledöfessék a láthatatlan kés.
A Tanárnak tudása van, ez az egzakt aritmetikánál teljesen egyértelmű, amint azonban a grammatikára terelődik a szó, nyilvánvalóvá válik, hogy a túlbonyolítottságból fabrikál áltudományt. A tudás letéteményese nem tudja megkülönböztetni az értékes tudást a konstruált tudományszerű hablatytól, így megöli azt, akibe ezt a tudást plántálni hivatott lenne, akinek azonban az a tragédiája, hogy a tudásra alkalmatlan. S ez így megy, folyton-folyvást, óráról órára, mindig, szünet nélkül.
Méhes László soknyílászárós és apró meglepetésekkel teli, részletgazdag, de plasztikus díszletet terveztetett Rózsa Istvánnal (amelynek egyetlen hibája, hogy sajnos ordít róla a produkciós büdzsé igen soványka kerete). S ebben a térben minden a helyén van: tárgyak, színészek egyaránt. Méhes Tanár-alakítása egészen kiváló teljesítmény, metamorfózisának minden stációja tökéletes gondossággal kidolgozott, megfontolt ritmus szerint megy végbe. Tempóérzéke sem rendezőként, sem színészként nem hagyja cserben, poénidőzítései pontosak, logikai építkezése hibátlan. Márkó Eszter göcögő Tanítványa a magabiztosság, makacsság és álérdeklődés kevercse, számára a bugyivillantás az előrejutás természetes módja. Kocsis Judit búgó szexuális töltetet biztosít a Házvezetőnő minden mozdulatának, és egyértelműnek mutatja, hogy ebben a rendszerben ő az egyedüli, aki a tudás valódi birtokosa lehet, s ennek tudatában uralja a történéseket, de valódi beavatkozásra nincs módja, bár ezt nem is ambicionálja különösebben, hiszen ha a körforgás megszakadna, az ő pozíciója is ingataggá válna, márpedig a megállt idő (helyesebben az újra- és újrajátszódó intervallum: a számlapos órának nincs óramutatója) itt maga a közeg, a létezés, és ebből senkinek nem érdeke kitörni. Azt pedig, hogy ez áthallásos-e akármilyen szinten, vagy csak a rendszer az őrületben, döntse el mindenki maga.