Tetszik vagy sem, az ember időnként előítéletekkel ül be a nézőtérre. Bevallom, elképzelni sem tudtam, hogy a Páratlan páros alapötletéből hogyan lehet kihozni még egy teljesértékű előadást. Felmelegített káposzta, et cetera. Ám az előadás alatt ezek a kételyek elszálltak, ugyanis remekül szórakoztunk. Ezúttal a felmelegítéssel az ízek értek össze.
Götz Béla díszlete egy az egyben az első részből került a Madách színpadára, s tulajdonképpen ezen kívül is minden maradt a régiben, John (Cseke Péter) ugyanolyan mának élő hedonista kispolgár, Stanley (Szerednyey Béla) talán még lazább és macsóbb (már amikor éppen nem az ellenkezője, ha a problémamegoldás úgy kívánja), a két fiatal pedig kedves és szerethető, bár Gavin (Szanitter Dávid) makacssága és Vicky (Haffner Anikó) határozottsága néha kissé idegesítő bír lenni. Merthogy a bohózat második részének alaphelyzete, hogy John szimultánházasságaiból származó, egymásról mit sem sejtő fiú és lány összeismerkednek az interneten. Ezt megtudván az atya minden követ megmozgat a testvérszerelem kialakulása ellen, elsősorban az éppen szenilis édesapját nyaralni szállítani kívánó albérlőt, Stanleyt, de a két fiatal meglehetősen keményfejűnek mutatkozik. Az idő előrehaladtával John és Stanley ugyan kreativitásuk minden teljesítményét bevetik, térben mégis egyre közelebb kerül egymáshoz a két asszony, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen, ezt követően pedig a mindenkit megnyugtató megoldás.
Nagyon furcsa, de tulajdonképpen Ray Cooney darabja képes felvenni saját magával a versenyt: a helyzetek ugyan hasonlóak, mint az első epizódban, de a megoldások variációi, a „maibb” fogalmazás, a némiképp gyorsabb és sűrített cselekmény működteti másodjára is a rendszert. A két főszereplő maximálisan lubickol a szerepben, olyan ismerős számukra karakterük, hogy tényleg bármilyen helyzetet meg tudnak oldani. Talán csak Galbenisz Tomasz (Stanley apja) nem érzi a mértéket a ripizésben, Bencze Ilona pedig merevebb és didaktikusabb az első felvonásban a kelleténél, ettől eltekintve Szirtes Tamás rendező színészvezetése szerencsésen veszi át Pethes György (az első rész rendezője) „mérték az érték”-alapelvét. A modernizáló szándékot pedig elősegíti a gyorsaság, egyetlen perc üresjárat sincs, a poénok tökéletesen előkészítettek, és egytől-egyig ülnek.
Csak megismételni lehet, amit az első részről írtunk: a darab azért működik annyira jól, mert nem mond erkölcsi értékítéletet, nem penget semmiféle kritikai húrokat, „csak” úgy keveri a lapokat, hogy közben közönsége kitűnően tudjon szórakozni, akár másodszor is - ugyanazon, de nem ugyanúgy: talán még jobban.