Adott egy színtársulat, amely egy városba érkezvén megpróbálja a teljes népességet rávenni arra, hogy előadásaira bérletet váltsanak, és ennek érdekében bármilyen kompromisszumra hajlandó. A Hamletet zenés bohózatként, sajátos nézővonzó alcímekkel kiegészítve adják elő, a fiatal lányok szerepét a színigazgató neje, a főszerepeket maga a színigazgató alakítja. Plakátjuk olcsó, kiegészítő slejfnikkel helyezik rá az információkat. Egy dráma színrevitele során Titus királyt Tífusznak nevezik: ennek legalább valami értelme is van, a nevet biztosan elbökte a hülye szerző. Bemutatót egy nap alatt eszkábálnak össze. A nézők meg zabálnak mindent, csak zene, dal, tánc és olcsó vicc legyen benne, dráma lehetőleg ne nagyon, azt nem szereti, nem is érti a közönség. A Schönthan testvérek A szabin nők elrablása című színházügyi szatírája Kellér Dezső átiratában a színháznak állít tükröt, a Soproni Petőfi Színház pedig e szatírából népszínművet csinál. Milyen jellemző.
Mert őszintén szólva a darabbeli társulat erősen emlékeztet az előadást színre állító teátrum résztvevőire, s még a körülmények is passzolnak. Átragasztott, a szerző nevét lehagyó, szerepet kisatírozással jelző plakátok, ötlettelenül tüchtig ízlésű díszletek, émelyítő jelmezek, súlyosan túlzó és elméretezett színészi alakítások, a rendezői koncepció operettesre hangszerelve, egy műkedvelő szalonzenekarral kiegészítve. A darabban szereplő tanár buta és tutyimutyi, a háznép idétlenül lehetetlen, a színészek kisebb-nagyobb mértékben ripacsok, talán Peter Steiner pajtaszínháza a követni kívánt esztétika ebben az előadásban. Minden szó szerint értendő, nincsen szükség bárminek az értelmezésére, itt minden önmagát jelenti, semmi azon túlit és semmi érdemit. Ha egy poén bejön, rá lehet rakni még egy, még két és akár még sok lapáttal.
Elképzelni nem lehet, hogy miért ez az ordító lebecsülése a műfajnak, hacsak nem a gátlástalan sikerkicsikarás miatt. De vajon mennyiben más így a Huszti Péter rendezte produkció gárdája – a hazug, buta és tutyimutyi tanárt megőszült Vágó István-epigonná maszkírozottan játszó Laklóth Aladár, az elképesztően túlteátrális Bencze Ilona, a körülményekre fittyet hányó Mikó István, az irritálóan harsány Dózsa László, a rémesen negédes Teremi Trixi és a többi fellépő –, mint Rettegi Fridolin becses társulata? Hát semmiben. És a legszörnyűbb, hogy a fináléban eléneklik a vándorszínészek dalát, akik nem kőszínházban játszanak, hanem a népet mulattatják, s milyen nehéz e kenyér - miközben a fél társulat a Madách musicalgépezetének a része Budapesten.
Néhány, a darab által gyakorlatilag elronthatatlan poénnal, és egy-két működő (Keresztes Ildikó, Nagy Gábor), illetve részben működő (Kiss Zoltán) alakítással együtt őszintétlen, felszínes, önbecsapó előadás. Nagy sikerrel.