Hogy mi történik akkor, ha a technómulatós hungarikumot összekeverjük a balatoni éjszakában a német turisták apartmanjából átszűrődő hárdkórprimitív dallamokkal, amelyhez hozzáillesztünk teherautónyi patetikumot és teatralizmust, valamint egy minden hazugságot csak jobban kiemelő púdervakolat-függönyt? Az eredményt valószínűleg már az óvodások is értetlen bárgyúsággal figyelnék, de az igazi kihívás egy szakközépiskolás, illetve egy javítóintézetből érkező (pedagógusilag kirendelt) nézőgárda torkán letolni ezt. Csongrádi Kata megpróbálkozott a lehetetlennel, de a szakközepesek győztek, amely győzelmet a magam részéről csak kitörő lelkesedéssel tudok üdvözölni.
Ugyanis ezek a modernkori Dobó Istvánok és Bornemisza Gergelyek, no meg a sok szurokzúdító hősnő sikeresen védte várát a dilettantizmus hetvenperces ostroma ellen, amelynek szubjektív ideje jócskán meghaladta „3 óra 45 perc szünet nélkül”-t. Élettől duzzadó, nagyszájú fiatalok e posztmodern Achilleuszok, akik nem hagyták magukat elkapatni a totális hozzá nem értés és a jószándékúság intézményét teljesen félreértők próbálkozásai által. Persze az is biztos, hogy eztán már soha nem lesz minden olyan, mint volt. Bár hősies a védelem, sok az áldozat, akik Thália vonásaiban már örökkön örökké Csongrádi Kata Sissy-interpretációját fogják meglelni.
Mert az előadás kétségtelenül és elvitathatatlanul jószándékú, ezzel együtt nem hogy rossz, hanem esztétikailag minősíthetetlen, művészeti nevelési szempontból kifejezetten és mélyen káros. Ha valaki jószándékból megeteti a madaraimat, de a zacskót összetéveszti az ólómgólyótárral, az rendben van; ha valaki jószándékból kérés nélkül kölcsönveszi a kocsimat, hogy megvegye a szülinapi ajándékomat, és hazafelé totálkárosra töri, az is rendben van; ha valaki jószándékból Domestos helyett sósavval mossa fel a parkettát, az is rendben van. De ha valaki permanens mód kiirtja a madaraimat, minden évben totálkárosra töri az autót szülinapi ajándék gyanánt, és minden egyes felmosás után újra kell parkettázni, az már nagyon nincs rendben. Az nem jószándékú, hanem vak. Súlyosan, végzetesen vak.
Kissé bajban vagyok a jellemzéssel, mert mégiscsak színházi konnotációjú szavakat kellene használnom, mint például „monodráma”, „rendező”, „színész”, „zeneszerző”, ám ezek a kifejezések már önmagukban is olyan minőségbeli jelentést hordoznak, ami felismerhetősége okán az abszolút nullán már túlmutat, s a produktumnak is, amely ezeket a szavakat megtölteni lenne hivatott valódi tartalommal (és amely tartalom egyáltalán létrehozta ezeket a szavakat), az origótól számított valamilyen tartományban kellene mozognia, de műbírálatunk tárgya esetében erről egész egyszerűen nincsen szó. A „monodráma” csak annyit jelent, hogy egy ember van a színpadon, a „rendező” csak annyit, hogy valaki adott instrukciókat (az instrukció csak annyit, hogy megpróbált irányítani), a „színész” csak annyit, hogy valaki elmondta a szöveget, a „zeneszerző” pedig csak azt, hogy valaki csinált hangokat a szöveg alá.
A rendezői munka ugyanis annyiból állt, hogy a meg nem jelenő szereplőket fekete vászonfalra képek formájában felaggatta, és a lehető legegyszerűbb módon illusztráltatta egyetlen színészével a textus szintjén éppen megjelenő eseményeket. Hogy érteni lehessen: kutyáknál a levegőt deréktájban simogatás, tengernél kecses mellúszás, fogatnál a kantár mélyen átélt tartása, az egyes szereplők megemlítésénél a képekre való bősz mutogatás, és így tovább és így tovább. Csongrádi Kata játéka egy matinészínpadon sem nagyon élné túl a második tapsot, de itt az elsőig is alig futja, minden egyes mozdulata bántóan didaktikus, és átlátszóan fals látszatérzelmekkel teli, ráadásul éneke gyakran hamis és erőtlen. A zeneszerző dallamaira az avítt kifejezés is enyhe, a hangzás pedig minden szempontból a lehető legolcsóbb.
Az előadás minden eleméből hiányzik a legcsekélyebb mértékű hozzáértés, de kitüntetetten az iránt nincsen semmi érzék benne, hogy a fiatal generációhoz hogyan lehet szólni. Ahhoz viszont kitűnő állatorvosi ló, hogy megtudjuk, mi az mód, ahogy nem szabad (nem azért, mert tilos, hanem mert lehetetlen) színházat csinálni.
Egészen groteszk, hogy a Sissy és én létezik, és megtekinthető a mai napig. Az előadás autentikusan festene mondjuk egy Örkény-novellában, de kissé ijesztő 2009-ben. Nem mellesleg a produkció nem csak színházi értelemben esik kívül az értelmezési tartományon, pedagógiai szempontból is megkérdőjelezhető annak a tanárnak, iskolának, oktatási intézménynek a szakmai kompetenciája, amely eme produkció megnézésére egyáltalán lehetőséget teremt a diákjainak, ráadásul úgy, hogy akár a Kolibri, akár a Bárka, akár a Káva színházpedagógiai programjai, ifjúsági előadásai, azt követő drámafoglalkozásai mint nevelési-oktatási eszközök és alkalmak, rendelkezésre állnak. Az akarat, a lehető legjobb szándék is végzetes lehet, ha az alkotó és az eszköz tökéletesen inkompetens.