Keserűbb, sötétebb, komorabb Pintér Béla mostani előadása, a Párhuzamos óra a megelőzőeknél. Míg a fogalmazás direktebb, élesebb, addig egyes jellegzetes pintérbélás attribútumok (énekbeszéd) eltűnnek, bár az alaphelyzet továbbra is mindennapiasan, ismerősen abszurd, ráadásul a közvélemény napirenden lévő témái közül választja a kiindulópontját, mégis némi hiányérzetünk van a Műegyetem rakparton baktatva hazafelé a Szkénében látott produkció után.
Amire nem lehet panasz, azok Benedek Mari rendszerben gondolkodó jelmezei, illetve a zenekar és a zene. Kéménczy Antal jóvoltából jellegzetes, jól kidolgozott, gyakorlatilag önálló dramaturgiájú zenei alap öleli körbe a Máglya folyó partján, a harmadik ókori világháborút követő 2009. évben játszódó történetet. A kiindulópont is remek, Pintér a kliséhalom jellegű tinifilm-műfaj és egy alternatív történelmi környezet elemeinek felhasználásával indítja egy szerelmi-hatalmi sokszög lélektanát és mögöttesét ábrázoló történetét, a cselekményt térben a médiát jelző csavarodó mikrofonerdő és a bálvány közé szorítva. Egy szalagavató bál van a középpontban, a Párducisten földi helytartójaként fungáló főpap lánya, Ima szerelmes a szomszédos Medvebirodalom vendégtanulóként itt-tartózkodó trónörökösébe, Határozott Ábrándba. A lányba azonban az őt az osztálykiránduláson megkettyintő puhapöcs tanára is szerelmes, akibe viszont egy másik lány szerelmes az osztályból, a tanár urat viszont e liezon a hitvesi teendők ellátásában meglehetősen zavarja, ami miatt tanárnő neje igen csalódott. A főpap a szalagavatón jelentené be Ima és Ábránd eljegyzését, csakhogy addig még sok minden megtörténik. Röviden ebbe a szappanoperai kapcsolathálóba és műfaji kevercsbe van beleplántálva az áthallásos alternatív történelmi környezet, illetve az alaphelyzetből következő további bonyodalomhalmaz.
A kidolgozás formailag ugyan pontos - csak éppen az abszurd nem tombol a megszokott fokon, és ebből adódóan kevesebb a poén is. Pintér lassít a korábbi tempón, és hosszabban rajzolja fel történetének szereplőit, az egyes helyzeteket. Erősebben konkretizál, ám a darab némileg közhelyesebb az előzőeknél. Jó színészi teljesítményeket ettől föggetlenül produkál az este: Roszik Hella (Ima) szeszélyes, pimasz, sokarcú tinédzsere, Friedenthal Zoltán (Ábránd) lebegtetett, de mégis hirtelen átváltozása remek. Thúróczy Szabolcs főpapja azt mutatja, milyen a ravaszkodó kisember, amikor bölcs uralkodóként próbál viselkedni. Szamosi Zsófia érzékletesen mutatja be az önmagának valóságillúziót teremtő világban élő jobbágylányt, Enyedi Éva, Pintér Béla zilált idegzetű, határozottan határozatlan pedagógusok paródiáit adják, Quitt László pedig több szerepben ezúttal a háttérbe húzódva segíti a főbb szereplőket, illetve a dráma kibontakozását.
Ami nem rajta múlik, hogy nem jön össze igazán. Míg a társulat eddigi előadásai mindvégig képesek voltak meglepetést okozni, akár az utolsó pillanatokban fonákjára fordítani a látottakat (méghozzá világbajnok színvonalon, aki látta például A Sütemények Királynőjének megrendítően gyönyörű befejezését, az jól tudja). Ezúttal ezt a hiányt érezzük: a három róka kevés ahhoz, hogy bármi átértelmeződjön, átzökkenjen, hogy kirajzolódjon egy olyan szál, ami mindaddig el volt rejtve a felszín elől. Itt most minden a színpadon van, és hiányzik az a bizonyos mögöttes csavar.
Mindez nem jelenti azt, hogy rossz lenne az előadás: de Pintér Béláékat csak saját magukhoz képest mérhetjük.