„Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy nem tudok semmit” – mondta volt Platón, aki ezzel meg is teremtette a hajlottabb korú, bölcs értelmiségiek általános szlogenjét. A világ sötét kínkeserves pokolbugyor, „az emberfaj sárkányfog-vetemény. / Nincsen remény! Nincsen remény!”, de talán majd a gyerekekkel jön majd egy újkor, egy szebb világ. Talán ekképpen foglalható össze az est esszenciája. Sándor György rendezett csapongással lavírozik a közhelyes búsongás és egy eredeti elme asszociációs játékai között.
Ez a humor nem a ma oly divatos stand-up comedy típusú szórakoztatás, amely gyakran bravúros ügyességgel boncolgatja az ordító felszínt, miközben nem is szándékszik a poén mögé nézni. Sándor György humorának egyik sajátja, hogy a poénok nem csak önmagukat jelentik, többnyire minden geg és szöveg, asszociációs bakugrás és irodalmi/közéleti utalás egy-egy fonák-világkép-lenyomat, kapaszkodni kell a nézőnek, ha nem akarja elveszteni a fonalat. Bár a tematikában kissé háttérbe szorul a politika, és előtérbe az emberi faj kétségtelenül jogosnak tűnő szapulása, illetve a személyiség szüntelen keresése, az egészet mégis talán idézőjelbe teszi az, hogy ezt mégiscsak a színpadon látjuk, mert a reménytelenség egyetlen ellenszere a remény, amelyet Sándor Györgynek kétségtelenül a gyerek, a jövő generáció jelent, még ha érveket nem is nagyon kapunk sem pro, sem kontra.
Változóan sodró, olykor kissé vontatott, sötét tónusú – némileg egysíkú – moralizálástól súlyos, de végig őszinte előadás. Sándor György ma.