Egy független színházi társulás vajon milyen alapon választ magának darabot? Tulajdonképpen nagy luxust engedhetnek meg maguknak: nincsenek kötöttségek, kötelezettségek, nyilván valami olyasmihez nyúlnak, amely megérintette, megfogta őket – gondolná az ember. Olyan szabadság ez, ami „kompenzálja” a rendszeren kívüliséget. Az alkotás maga köti le az energiákat, a szerepek nem kijelölés vagy társulaton belüli érdekharcok mentén jutnak a színészekhez, hanem az érdeklődés, a benne rejlő lehetőségek miatt.
Ez nyilván valami ideális állapot, nem történhet mindig így. Abban például biztos vagyok, hogy nem a csillagok szerencsés együttállása határozta meg a FŐNIX Színházi Műhely darabválasztását. Hubay Miklós magyar drámaíró Lélegzetvisszafojtva című helyzetgyakorlatát az RS9 Színházban játssza a társulat. A díszlet egy ablakpárkányt formázó fehér doboz, egy ágyat formázó fehér doboz egy enyhén rózsaszín lepedővel, illetve egy ajtót formázó hatalmas papundeklilemez. Ebbe a szobába (a Fiú szobájába) mászik be két fiatal, a Fiú és a Lány az eső elől. (Helyesebben a Lány nem mászik be jó sokáig, inkább ázik odakinn, mert a Fiú nem hoz neki esernyőt. Ugye, esernyőt, amire semmi szükség nem lenne, ha belépne, de nem akar, mert mit fognak gondolni a Fiú szülei.) Aztán egy órai nyűglődés után, amelynek keretében fölfedezik az őket körülvevő hangok óriási jelentőségét és zeneiségét, miközben nem akarják, hogy meghallják őket a Fiú szülei, megérkeznek a szülők, kiderül, hogy a Fiú hazudott, a hazatérő párnak nincs is gyereke, ám ekkorra a Fiún már sajnálatosan áthaladt a gyorsított személyvonat a közeli vasúti átjáró környékén.
Az előadásban a legmeglepőbb, hogy a két szereplő egyrészt végig iszonyú erőbedobással, elképesztően lendületesen mozog és gesztikulál minden ok nélkül, másrészt óriási megdöbbenést okoznak intonációjukkal. A Lányt alakító Hartai Laura mintha egy félig debil gyógypedagógus lenne, akinek beszédközpontját háborús sérülés érte: elképesztően affektál, amit láthatólag a színészi játék pótlásaként alkalmaz, mondjuk így legalább biztos, hogy a Fiú tényleg nagyon el lehetett keseredve, ha beleszeretett. Balázs András kevésbé idegesítő, neki vannak természetes pillanatai, bár csak az első negyed óra után, amikor érthetővé válik a beszéde azáltal, hogy a rágóját kiveszi a szájából (és jelentőségteljesen a levetett cipője orrára ragasztja, hogy soha többé ne legyen semmi szerepe; ha valaki kitalálja, hogy ezt miért teszi, írja meg a szerkesztőségbe, értékes ajándékokat sorsolunk ki a helyes megfejtők között). A szituáció körülbelül húsz percig küszködik azzal, hogy érdekes legyen, ezután az író végérvényesen letett erről, és normális darab helyett közhelyekbe burkolózva valami olyasmit akar sugallni, hogy a fiataloknak, szegényeknek nagyon rossz az életük, és ez a világ nem az ő idealista felfogásuk szerint való. Ebben egyrészt nincs igaza, ez így csak natúr és értelmetlen moralizálás, másrészt teljesen fölösleges elmondani egy másfél órás drámában. Érdekessé tehetné a dolgot, ha egy koreográfus valami izgalmas táncbetéttel jelképezné a recsegő parkettát és a rugók zenéjét, de mindössze néhány zörejfutamot kapunk Tóth Tamás zeneszerzőtől, amivel a színészek még véletlenül sem képesek szinkronban mozogni.
Az előadás felétől kezdve a lámpákat számolgatjuk, az óránkat nézzük, cipőnk orrát vizsgálgatjuk, és fontolóra vesszük, hogy elősegítendő a dráma befejezését felállunk, és megmondjuk a Fiúnak, hogy ha most azonnal nem teszi magáévá a színfalak mögött ezt a rikácsoló kis szipirtyópalántát, akkor súlyosan inzultáljuk. De mégsem tesszük, hanem megadóan és tisztelettel hagyjuk, hogy az ifjú szereplők küzdjenek a lehetetlennel: színészek próbáljanak lenni, és egy teljesen hamis és céltalan befejezéssel szépen lassan (túlságosan lassan) befejeződjék ez a produkció. A végén a lakás tulajaként fellépő Bicskei Kiss László, az előadás rendezője jelentőségteljesen mélázva egy idézettel próbál konyhafilozófiai hátteret sejdíteni a látottak mögé, de nem dőlünk be, ellenben örülünk, hogy vége.
Egy teljes félreértés ez a szűk másfél órás színpadi játék, amiben egyetlen igaz szó, hang, mozdulat vagy pillanat sincs. Nincs lehetőség. Nincs szabadság. Nincs semmi. ► (ugr)