Nagyjából Szirtes Tamás is úgy gondolta, hogy a fentiek már kitesznek egy előadást, ezért rendezésében nem törekedett további nóvumok tálalására sem. Adott egy szerencsétlen, tehetetlen zseni (Norman), aki egymaga képes egy teljes havilapot megtölteni cikkekkel. Ezen cikkek sajátos szemszögű, felforgató írások, és Norman volt évfolyamtársa, a racionalitás talaján álló Andy úgy gondolta, neki kell lehetőséget biztosítania Norman kibontakozására. Megalapították a Balhé című lapot, amely adósságot adósságra halmoz, így Andy különböző trükkökkel kénytelen kibújni a számlafizetés állandóan fenyegető kötelezettsége alól. Ebbe az idillbe – vagyis ennek szomszédságába – csöppen bele a nemzeti érzésekkel telt tengerészgyalogos-menyasszony Sophie, akit azonban Norman meglátva képtelen tovább dolgozni, ehelyett állandóan nevezett hölgy illatát szeretné érezni. Így a továbbiakban a cikkírást Sophie követésével és kéretlen ajándékok küldözgetésére cseréli fel, ami kiválóan alkalmas mind a Normant ki nem állható Sophie, mind a lapzárta által fenyegetett Andy totális őrületbe kergetésére.

Természetesen ebből konfliktusok származnak, majd ezek egyre inkább fokozódnak, hogy egy kevéssé váratlan happy end fejezze be a produkciót. A sztori sekélyessége ne tévesszen meg minket, a Simon-művek számtalan hasonlóan elcsépelt alaphelyzetből hozott már ki jót – már abban az esetben, amikor a szellemes mondatok köré megfelelő szintű kreativitás és alapozás járult. Úgy tűnik, mindössze ez a kicsiny, de annál kevésbé elhanyagolható momentum maradt ki a jeles színház színreviteléből.

Mert a dolog, legyen bármilyen furcsa, nem működik, legalábbis nem elég jól. Több okból sem, egyrészt a szerepértelmezések felszínességéből adódóan: a Stars and Stripes-mániás hisztis nőt igen átélten alakító Oroszlán Szonjának ugyanis egyszerűen nem egyenrangú párja a Csányi Sándor alakította lapos pillantású, közönyös pasas. Hogy ennek az illetőnek minden szava cinizmussal, megsemmisítő gúnnyal telt, ez mindössze Sophie reakcióiból és mondataiból vezethető le, Csányi alakításából nem igazán. Ő afféle nemtörődöm beletörődéssel szemléli a világot, mondatai nem spontánnak, hanem könyvből olvasottnak hatnak. (Ez sokban írható Barabás András nem életszerű beszédet létrehozó fordításának számlájára is.) Az e szerepben is igen energikus Szente Vajk Normanje pedig se nem túl szerethető, se nem túl kedves (pedig lehetne), hanem egyszerűen rém idegesítő, olyan, mintha Karinthy eminens Steinmannja a kamaszodás küszöbén beleőrülne a kangörcsbe, és elszánt, erőszakosan mániákus precizitással akarná beteljesíteni romantikus álmait.

A viszonyrendszerek működésének, a dramaturgia kudarcának az oka nem abban keresendő, hogy ez mondjuk laposabb bohózat a többi Neil Simonnál, hanem abban, hogy a rendező egyrészt minden tekintetben píszí akart maradni, akár a poéngyilkosság árán is (egyetlen „vad” mondat sincs az előadásban, pedig alkalom volna rá bőven), másrészt nem igazán vette észre az időtényező jelentőségét. Ezt alátámasztja, hogy Khell Zsolt díszlete is csupán plakátokban (és egyes kellékekben) hajaz a hatvanas évekre, egyebekben az előadás vizuális vetülete egy alacsony költségvetésű francia ifjúsági tévésorozat szín- és formavilágát idézi. A darab ugyanis nem véletlenül játszódik a hatvanas években, aki csak egy kicsit is ismeri az újságírás huszadik századi történetét, tudja, hogy ez a korszak az ún. „gonzó újságírás” időszaka. A mi Normanünk és Andynk bizony efféle gonzó (mint Hunter S. Thompson például), s e metodika lényege az, hogy az újságíró saját szemszögéből nézve közvetíti a tényeket, amelyekkel egyenrangúan jegyzi le saját gondolatait, érzéseit, illetve a témával kapcsolatos egyéb észrevételeit, asszociációit. Az inspiratív írás serkentése érdekében ezek a gonzók bizony lelkes marihuánafogyasztók voltak. És így már össze is áll a kép: Norman teljesen idióta viselkedése az állandó droghatás eredménye lenne, nem pedig egy teljesen lehetetlen személyiség fura és szinte elviselhetetlenül valószerűtlen kivetülése. Csakhogy itten egyetlen gandzsa sem lóg Norman szájából (no még mit nem, sőt, jóravaló, tisztességes jampikra vett figurákat látunk), egyetlen mondatnyi elrejtett utalás történik mindössze erre, mérsékelt hatású szigetpoénként. Nem csoda, hogy ennek következtében teljesen életszerűtlen plasztikmesévé válik a mű.

Ettől függetlenül természetesen vannak megbízhatóan elronthatatlan viccek, néhányszor jókat mosolygunk a történéseken vagy egy-egy jól felépített dialóguson, mondaton, de ez kevés, ugyanannyira, mint a végén meggyulladó villanykörte-orgia ahhoz, hogy elfedje, hogy ezúttal csupán egy steril, színházipari termékre tellett, persze, ahogy kell, díszcsomagolásban. ► (ugr)