A Nevet a nap egy igazi közép-európai előadás: érezhető benne térségünk egyik legégetőbb problémája, hogy egyszerűen nem tudjuk egymást elfogadni. Bár a színdarab nem a nemzetek közötti feszültségről szól, hanem a kis elzárt közösségekről, kommunákról, amelyek kinéznek mindenkit, aki nem tesz eleget elvárásaiknak, mégis ábrázol sok mindent a közép-európai ember életéből. (Persze egyetemesen az emberiség létéből is.)
A történet szereplői egy pék, a felesége, a húga és egy molnár. A pékek élete boldog: elismertek a városban, mindig van kenyér az asztalukon, társaságban élnek, van kihez szólniuk, tudják egymást támogatni, meg tudják osztani a munkát. A pékek élete azonban boldogtalan: mit ér, hogy szakmájuk elismert a városban? Mit ér, hogy együtt élnek, ha nem képesek kommunikálni egymással? Mit számít, hogy van kenyér az asztalukon, ha ennek az az ára, hogy évek óta nem látták a napfelkeltét a sok munka miatt? De fenn kell tartani a boldogság látszatát, hinni kell abban, hogy ha sokszor mondjuk, hogy boldog vagyok, akkor az lesz a valóság, az én valóságom. Pontosan ezt veszi észre a hugi (a pék húga), hogy ez egyáltalán nem így van. Keservesen próbál kitörni ebből a mélységesen boldogtalan, dehumanizált és ingerszegény környezetből. Erre igyekszik felhasználni szerelmét (ha ugyan szerelmes?), a molnárt. A molnárt, aki boldog, mert nem pék, mert egyedül él és szabad, és ha kell, van kenyér az asztalán. De a molnár boldogtalan, mert nem pék, és mert nem is szabad, hiszen ő sem tudja meghatározni önmagát, csak a körülötte lévő világon keresztül; nem tud szerelmes lenni, nem tud segíteni a huginak megtenni a következő lépést.
És hogy végül mi sül ki ebből? Hogy ki lehet-e lépni környezetünk bilincseiből, hogy lehet e másképp gondolkodni? Ezek azok a kérdések, amikre az előadás nem válaszol, meghagyja a befogadónak, hogy pesszimizmusához, avagy optimizmusához mérten ítéljen. Az utolsó jelenetben az addig magasból figyelő, dalokat éneklő, feketeöltönyös, titokzatos férfi leereszkedik a mindkét oldalról magára hagyott hugi mellé, és szája elé tartva mikrofonját lehetővé teszi, hogy az égből jövő kenyéreső után hallassa hangját, csámcsogását.
Két erős szimbólum, a kenyér és a napsugár végigvonul a művön. Sajnos azonban ebből a két szimbólumból az egyik, a napsugár teljesen hatástalanná válik, mert Antal Attila rendező a gyakori jelenetváltásokat az elsötétítés-kivilágosítás módszerrel oldotta meg, és emiatt elveszik az utolsó előtti jelenet hajnali fényének hatása. Ami még vitatható a rendezésben, hogy szükség van-e az ötödik szereplőre, a dalokat éneklő öltönyös férfire, aki szervesen nem kapcsolódik az előadáshoz. A dalszövegek és a dalok hangulata arra hivatottak, hogy erősítsék az előadás légkörét, csak ugye azok számára, akik nem értenek angolul, ez sokkal kevésbé hatásos. Sőt, ha úgy vesszük talán zavaró is, hogy nem érthetik, miről is van éppen szó. Emellett vannak kreatív megoldások (a kellékeket és a díszletet mindössze néhány láda és jó pár kiló kenyér alkotják) és nagyon hatásos jelenetek is.
Az előadás leggyengébb pillérei a színészek. Bár másfelől azt is meg lehet érteni, hogy nehéz olyan karaktereket megformálni, amik nem is igazán karakterek. A színészek, Erdély Andrea, Vágó Krisztina, Mikes Imre Elek és Mészáros Gábor hol túljátsszák szerepüket, hol pedig egyáltalán nem képesek beleélni magukat az adott szituációkba. Felemás szájízzel távozhatunk tehát a teremből. Egy részről láthatjuk, hogy jó pár sebből vérzik az előadás, másrészről viszont izgalmas témákat, örök kérdéseket boncolgat és felhívja a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy még a posztmodern közeg sem elég toleráns ahhoz, hogy elfogadja a másságot, és felteszi a kérdést: vajon ez már örökké így lesz?