Bálint András rendező nem az ismeretlenre való rácsodálkozás tisztaságával nyúlt az Asztalizenéhez, hiszen színházában, a Radnótiban már bemutatták Térey drámaremekét. És ne áruljunk zsákbamacskát: ez az előadás nemhogy felidézi elődjét, hanem sokszor kicsinyített reciklálása annak. Ennek tudatában nehéz dolga lehetett a Marton-Hegedűs osztály tagjainak, mégis aránylag sokan képesek kitűnni az Ódry Színpad Padlásán.
A dráma egy budai étteremben keveri össze a 2006-os eseményeket, emeli ki figuráit – a menő üzletembertől az értelmiségin át a munkásig –, és helyezi mindezt egy kvázi szappanopera-paródiába. A tökéletes aktuál-kritikus tükör maga. Bálint András pedig ehhez az anyaghoz nem igazán képes friss, újult erővel hozzányúlni, nem képes megfogni a dráma velejét, hanem Bagossy rendezését értelmezi újra, persze helyenként módosítva azt. A furcsa evés- és ivásgesztusokat elhagyva, inkább tányércsörömpöléseket, -koccanásokat hangoztat a mikrofonban – ami itt is egy darabig ötletes, aztán megszokottba süpped –, a zárókép hulló galacsinjait egy kurta diszkógömb helyettesíti, miközben a dialógusok nincsenek erősen megmozgatva, elemelve, ehelyett rendszerint – persze csak jelképesen – ötlettelenül lapozgatják a példányt a színészek, miközben párbeszédről párbeszédre kell ugrálniuk. Nem is az ötletek újrázásával-módosításával vannak a gondok, hanem az egyedi értelmezés hiányával.
A nyilvánvaló hasonlatosságok, a sajnos erősen jelenlévő előkép miatt nehéz szándékkal rendet vágni, és megvalósítani bármit is. Ez Petrik Andreának kiemelkedően sikerült, aki azon felül, hogy egyértelműen hozza a kemény, racionális és átgondolt Annát, nem kevés keserűséget, szenvedést varázsol tekintetébe és gesztusaiba, aminek köszönhetően érthetővé és átélhetővé válik. Majorfalvi Bálint is legalább ilyen átgondoltsággal parodizál Henrik szerepében, tökéletesen átszűrődik jellemén, hogy mennyire személyeskedőek, összetörtek és önsajnáltatóak a kritikusok, és hogy mennyire nem érdekli őket a műalkotás maga. Rusznák András, bár látszólag kis szerepet játszik, az összegző, emlékező szövegekben nagy koncentráltsággal és elemeléssel dolgozik, végig tartva laza, csajozós, de kicsit kesernyés figuráját, aminek köszönhetően feltűnést is kelt. Józan László a klisékből elindítva építkezését, pontosan valósítja meg a homoszexuális Krisztiánt, a felszínt ragadva meg figurájából, ahogyan Kovács Ádám is a karakter archetípus-jellegéből dolgozik a kicsit megtört, de antihősi közhelyeket magában hordozó Kálmán szerepében. Bata Éva egy-egy felsőbbrendű tekintetből próbálja ábrázolni a hullócsillag operaénekesnőt, Delfint. Egyedül Klem Viktoron látszik, hogy nem mindig találja szöveg és figura találkozását, dekoncentráltan kezd – ezt mutatja a fejingatás – majd a lágyságot, simulékonyságot ábrázoló hangból nem sikerül megoldania a vagány nemtörődömséget és ürességet magában hordozó Győző karakterét.
Köszönhető ez nagy részben annak, hogy Kovács Krisztina dramaturgnak nem mindig sikerült teljességgel és alapossággal letisztáznia a szövegek mögött megbúvó mélységeket és jellemeket. Valószínűleg ez az oka annak, hogy az előadást pusztán egy színpadra vitt drámának látjuk, ami felidéz egy budai pillanatképet, melynek elhomályosulása következmények nélkül történik. Sebő Rózsa könnyedén jellemzi a ruháival a karaktereket, így sok mindennel nem is kéne foglalkozniuk a színészeknek. Sebő díszlete (ami ugyancsak Bagossy munkájának újragondolása, de ettől tekintsünk el) is praktikus helyszíne az előadásnak, sőt még elemelésre is alkalmas lenne, de a rendezés pusztán annyira képes kihasználni, hogy ugráltassa a párbeszédeket és a szereplőket díványról pultra, székről székre, asztalról asztalra.
Ha a cél az volt, hogy a játékosoknak lehetőségük legyen megmutatni színészi kvalitásaikat, akkor tökéletes munka. De mégha ez ad is egy képet (legalább néhányuk) színészi felkészültségéről, sajnos nem maradandóan teszi. Egyszerűen nem sikerült megfogni az erős drámát, pusztán asztalnál sikált szappan maradt, zene és fantázia nélkül.
