Talán közhelyes társadalomkritikai húrokat pengetni egy diliház ajtain belül, de amennyiben ez szerencsésen találkozik az iróniával, a gúnnyal és némi szürrealizmussal, akkor könnyen megbocsátható bűnné válik. Arról nem is beszélve, hogy ez a fiatal, ad hoc alkotógárda kimunkált, felszabadult, dinamikus és szellemes előadássá gyúrta össze a magyar valóság innen-onnan kicsipegetett szeleteit, még ha egészként nehezen is értelmezhető az előadás. Na persze lehet, hogy nem is diliház, hanem valami egészen más, de ez végül is mindegy. Ez érzésszínház, és annak kétségkívül pompás.
Kiss Márton, aki íróként és rendezőként is jegyzi a darabot, kétségkívül nagyon alapos munkát végzett. Az irodalmi alapanyag néhány, egymással csak nagyon lazán összefüggő szálból áll, amelyeket mintegy spirálisan fűz többé-kevésbé egybe. Vannak óvodás kölkök gyerekgyűlölő óvónénikkel, Disney-rajzfilmen szocializálódott Csipetcsapat-fan raj, Kocsonya Szektát alapító magyarbolondok, barátját tragikusan elvesztő, és a sajnálatban boldogan feloldódó virnyákoló barátnő, életunt kishitler-jellegű ápolónő perverz páciensekkel, valamint némi panelvalóság, hogy csak a markánsabb elemeket említsem. Ezek rotálódnak, fonódnak össze és válnak szét minduntalan, egészen addig, amíg végül is kiderül, hogy nem derül ki semmi, ez van, és ha az életben sincs füle meg farka a dolognak, akkor miért pont itt legyen. De nem is hiányzik.
A nézők mintha egy homokozót ülnének körül a színpad két szélén, miközben a dramaturgiailag szépen összefont káoszból (dramaturg: Balla István) kiemelkednek az ismerősnél ismerősebb szituációk és karakterek, amelyek vagy jól megrajzolt karikatúrák, vagy csak szimpla paródiák, de mindenképpen szélsőséges figurák. Az így kiszabott tág keretekben azonban nem vesznek el sem a színészek, sem a rendező. Albert Zsófia, aki istenien sajnáltatja önmagát, Farkas Dénes, aki minden egyes mozzanatában és hanglejtésében komikus, Fehér Tibor, aki hiperaktív kisgyerekként igazán szórakoztató, Juhász Lujza, aki ápolónőként már-már szeretnivalóan gyűlöl mindenkit, illetve Molnár Áron, aki a rajzfilmes jeleneteknél bontakozik ki leginkább fesztelenül, üdítően felszabadultan játszanak, tökéletesen asszimilálódva a homokozóhangulathoz, amit csak egyszer-egyszer fékez le néhány, ugyancsak ironikusra hangolt álkomoly beszélgetés.
Kiss Márton minimalista színházi nyelvet beszél: gyakorlatilag néhány lábos és két szekrénysor segítségével képes mindent megjeleníteni, amit szeretne, ami nem kevés. Ezzel együtt fiatalos, lendületes, pontos stílusérzékkel rendelkező alkotónak bizonyul, pontosan érezve, mit bír el a szöveg, és meddig ragozhatóak az egyes szituációk, így tartva végig meg azt a svungot, amivel könnyedén arat rajt-cél győzelmet.
Igazából nekünk, mint nézőnek nincs más dolgunk, mint hagyni magunkat a mindennapi szürreálban elkalandozni, és egy kicsit visszaülni a homokozóba, lapátolni néhányat.
_______________
(Juhász Lujza szerepét 2009-től Várkonyi Eszter játssza.)