A mai modern, haladó, fejlődő és rohanó világban ritkán képesek Agatha Christie kultikus intellektuális krimijei, valamint a műfaj egyéb alkotásai releváns és élő szövegeket létrehozni, színpadra állításuk is általában a kommersz jelzőt kapja – gondolhatnánk a Weöres Sándor Színház Hazug című előadása alapján, mely a ki a gyilkos kérdésről sokkal inkább a hogyanra és az emberi tényezőre igyekszik fordítani a reflektort. De célszerű leválasztani a látványt attól, amit ébreszt bennünk, és alaposan megvizsgálni azt.
Egy lány eltűnt, ami még hagyján, de meggyilkolták, ami megint hagyján, de két helyen találták meg, mert valaki kettészelte. Nyomok, szemtanúk, gyanúsítottak nincsenek, egy telefonszám van, ami Dr. Móri Nagy Péter, egy tanult, dúsgazdag, sikeres és első ránézésre szimpatikus, visszahúzódó fiatalember száma, akit megtalálva a rendőrség átad a hazugságvizsgálónak, és két szakemberének: derítsék ki, e mintafiúnak mi köze az esethez.
Gyula és Roland (Bajomi Nagy György és Endrődy Krisztián), mint nyomozók klasszikus duót alkotnak: egy megfontolt, alapos, hidegvérű és kegyetlen vezető, valamint egy folyton bajba keveredő, félnótás, de eképpen humoros és önkritikus segéd. Ez a szövegből és a két színész játékából kiderül, de valós indítékaikról nem tudósít bennünket az előadás: nem mélyül kapcsolatuk, amiről nem lehet eldönteni, hogy bajtársiságra, utálatra, vagy szeretetre épül, ahogyan külön-külön egyik színész sem árnyalja szerepét. Endrődy Krisztián humorosan igyekszik játszani, ezzel szemben Bajomi Nagy György mintha szeretné elrejteni a benne keringő feszültség mögött szunnyadó hátteret. Így jelenlétük nem több, mint lehetőség, a feladatuk a hangulat megadása, a világkép megfestése lenne, de ez elmarad, ennek köszönhetően a díszlet is funkciótlanná válik.
Fekete-fehér tárgyak vannak elhelyezve a színpadon, amik minden valószínűség szerint a klasszikus nyomozós film noirokra alliterálnak – más lehetőség nemigen adódik –, ezt bizonyítja a filmvászonszerű színpadkivágás – a talajon és a plafonon két fekete csík a 16:9-es képarányra emlékeztetően szűkíti a teret. De hogy ennek igazából mi az oka, miért akar filmszerűvé válni az előadás, az egy igencsak fogós kérdés – teszi mindezt úgy, hogy közben kamerával rögzítenek bizonyos eseményeket, és ki is vetítik, vagyis film a filmben játszódik, de ez az ötlet csupáncsak ötlet, olyan, mint a „Boci boci tarka...”: se füle, se farka.
Mindezzel szemben Dr. Móri Nagy Péter megjelenésével máris terelődik a figyelmünk: Czukor Balázs minden pillanatban indokol és árnyal. Rejtélyes jófiú, ha valakihez hasonlítanom kéne, akkor mindenképpen a Bret Easton Ellis által az Amerikai psychóban teremtett Bateman-típust idézi – ahogyan az előadás is próbál hajazni az amerikai bestsellerre, csak míg Czukor bátor és visszafogott egyszerre, és ezalatt belülről építkezik, az előadás erre nem képes. Egy látszatra sikeres, ám belül teljesen szenvtelen, rideg, vérszomjas ember, nem csak ezt, hanem az epilepsziát is képes érzékletesen ábrázolni a színész, miközben a selyemfiúból folyamatosan lokál-Hitlerré növi ki magát. Kelemen Zoltán Libhaben professzorát legalább ekkora dicséret illeti: elképesztő hang- és testjátékbeli túlzásokkal hökkenti meg a nézőket: kiselőadása az agylebenyi epilepsziáról valóságot, színházat és színházon belüli színházat folyat össze, komoly humorérzékkel.
Dömötör Tamás blöffölve igyekszik értelmet és kohéziót biztosítani a rendezésének – az utolsó pillanatban kiderül, hogy Libhaben és Móri kapcsolatban állnak egymással, sőt a professzor asszisztál klinikai szenvedélyremekének, de ezt fokozva Péter hozzáteszi: ismét szerelmes. Az előadás nem teremt új világot, nem hogy újat, semmilyet sem (sűrítés sincs, csak rengeteg, pluszinformációt nem adó, kiaknázatlan felületeket eredményező átkötő telefonbeszélgetés), pusztán azt mondja, hogy vadállatok vagyunk és folyamatosan gyilkoljuk a szerelmünket, és soha nem fogunk megállni. Lehet, hogy így van, de egy mondatként ellőve nem vitaalap, puszta frázis. De a két színész még ezt is feledteti. ► (nya)