Talán kissé szokatlan volt a helyzet a színészeknek, és a magukat a Madách Színház premierjeinek megfelelő hangulatba hozó nézőknek. A 39 lépcső(foko)t filmtörténetileg Alfred Hitchcock műfajteremtő alkotásai közé szoktuk sorolni, és ehhez mérten egy bűnügyi történetre készíti magát elő az egyszeri néző. Pedig Patrick Barlow adaptációjának és Méhes László rendezésének csak háttere a bűnügyi történet, az előadás egy rakoncátlan, vágtázó képzettársításokra építő szatíra – a popkultúra szellemes görbe tükre, a popkultúra minden eszközével. Egyben jutalomjáték Gálvölgyi Jánosnak, Szerednyey Bélának, Tóth Enikőnek és Pusztaszeri Kornélnak.
És ami a legszebb az egészben: hogy a darab szinte minden eleméhez van ötlet, és szinte mindegyik jól is működik. Olyannyira, hogy a szünetben és az előadás után a nézők kissé zavartan állapították meg, hogy „hát, ez nem olyan polgári komédia”. Valóban nem, már ha a polgári komédia a lassúdad folyású, kellemkedően sablonos karakterekre szervezett, eredetiséget nélkülöző, minden negyedórára szigorúan egy poént méretező produkciót jelenti. Ha viszont úgy értelmezzük, hogy felnőtt, széles látókörű, gondolkodni képes és akaró, saját magán – mint befogadón – is nevetni képes nézőknek szóló, a humor minden rétegét felhasználó (az abszurdot is és a formaparódiát is ideértve), fantáziadús kikapcsolódnivaló, akkor bizony a 39 lépcső éppen ebbe a kategóriába sorolható.
Van nekünk egy sok véletlenre építő thriller-alapunk, amiben az egyedülálló, unatkozó főhős, Richard úgy dönt, hogy színházba megy, ahol azonban lövöldözés tör ki, s a kavarodásban a karjai között köt ki egy nő, aki kéri, hogy vigye magával, majd a férfi lakásán beavatja őt egy nemzetközi kémügy néhány (de közel sem minden) részletébe. A lányt az éjszaka során megölik, és Richardnak menekülnie kell, nehogy őt higgyék a gyilkosnak. Skóciába indul, ám a vonaton majdnem elkapják, egy farmerhez kopogtat be menedéket kérve, ott kisebb szerelmi románc szövődik közte és az igen anyagias szállásadó neje között, ám ennek következtében ismét menekülnie kell a rendőrség elől, mígnem eljut a nő által említett kastélyba, ahol szembesülnie kell az elvetemült nácibarát Professzorral, aki a németeknek akar egy fontos képletet kicsempészni az országból. A kém lelövi Richardot, ám egy döbbenetes véletlen által mégsem szakad meg a történet...
Ez eddig még rendben is lenne, de az írók, Patrick Barlow, Simon Corble és Nobby Dimon mélységes szeretettel vonják ki az összes olyan elemet a műből, amely komolyan vehetővé teszi azt: felnagyítják a sematikust, kiemelik a következetlenségeket, a véletleneket, az alkotó beleavatkozását a cselekménybe, mégis megtartva a hitchcocki atmoszféra jellegzetességeit, amely e stilizáció által abszolút, és ekképpen nevetséges lesz. Ráadásul az összes szerepet négy színész játssza: Richardot Pusztaszeri Kornél, egy teljesen hétköznapi, seilyen-seolyan figurát alakít, aki egyrészt unalmában, másrészt a veleszületett hazafias érzéseiből adódóan, harmadrészt kíváncsiságában alámerül a kémsztoriban; a vele kapcsolatba kerülő nőket, más-más arcot rajzolva nekik, Tóth Enikő adja, önmagában egyesítve a női hősök archetípusának minden vonását; az összes többi – szám szerint huszonnégy – kisebb-nagyobb figura Gálvölgyi Jánosnak és Szerednyey Bélának jut.
Gálvölgyi és Szerednyey pedig – parádézik. De tényleg. Szinte minden figurájukban találni valami jellegzeteset, valami karikírozottat, rálelnek, hogy mitől lesz érdekes a rendőrfelügyelő, az újságos, az üzletember, a gyilkos, a takarítónő, az emlékezőművész. Egyetlen pillanat alatt készek a váltásra, sőt, van úgy, hogy egyszerre több figurát játszanak, csak a sapkát cserélik. Mindehhez pedig Méhes László (és dramaturgja, Tasnádi István) pompás, sok stíluselemű stilizált színpadi világot épített. Egyrészt minden pillanatban jelzi, hogy mi most egy játék részesei vagyunk, másrészt jó érzékkel keveri a színházat és a filmet, valamint a színjátszás stíluselemeit, a realistát a bohózatival. Feleselteti a színpadi elemeket a játékkal: a zenével, a 20. század elejének Angliáját idéző díszlettel (Rózsa István munkája) és az ezt kiegészítő, remekül kihasznált projektor vetítette háttérrel – ha a közeli kastélyról esik szó, akkor ott a kastély a képen, de ha kiderül, hogy „messze van az”, a kastély nem átall térben néhány kilométert ugrani, és hasonló kis ötletekkel van tele az egész. Külön elismerésre méltó a mester megjelenítése (hiszen egy vérbeli Hitchcockban ő maga is kell, hogy szerepeljen). Ráadásul a színészek is folyamatosan reflektálnak a velük történtekre („nem négyszereplős ez a darab?”), és a közönség is be van vonva (nem kell megijedni, csak egy nagyon picit) a dologba. Néha még ennél is továbbmegy a szimpatikus agylágyulás, nagyon jó momentum, ahogy a színház másik darabján, illetve magán a Madách Színház működésén ironizál kedvesen az előadás (a Producerek üdítően pofátlan nyúlása és kifigurázása a járókeret-koreográfia – hiszen ilyen nélkül progresszív musicalszínház nem is létezhet, ugye, sokszoros idézőjel), de akad, hogy a színésznek egy másik szerepe jut eszébe, és álmában „Richard” Pumukli hangján nyilvánul meg, és mi sem természetesebb, hogy Pumukli meg is jelenjen a képen. Még olyan is előfordul, hogy hirtelen másik Hitchcockba csöppenünk, és a 39 lépcsőfok helyett az Észak–északnyugatban találjuk magukat (érvényes poén, hiszen a két film ugyanarra az „ártatlan embert üldöznek” jellegű sémára készült). Kocsák Tibor zenei megoldásai is erősen idézőjelezik a zenés bohózat műfajának hangzatbeli kellékeit, s néhány futammal releváns muzsikacitátumokat perdít a színpadra, a Mission: Impossible és a James Bond témájától a burleszket idéző ragtime-ig, a skót vidékhez álnépies motívumokat hoz (már amiket mi annak tartunk). Tihanyi Ákos utánzat-utánzat koreográfiái és mozgásai szintén idézőjelesek, stilizáltak, helyükön vannak.
A szokatlanság érzete a színpadon abban érhető tetten, hogy egyelőre nem tűnik felhőtlenül felszabadultnak a színészi játék, talán még nem rögzültek a mozdulatsorok, és talán új a színészeknek is ez a számukra sokkal nagyobb teret hagyó, mégis erőteljesebb, koncentráltabb fegyelmet kérő forma. Kétségtelenül nehezen „indul be” a dolog, de amikor lendületet vesznek a színészek, akkor bizony feltétel nélkül, mi több: örömmel adjuk meg magunkat ennek a – bátran mondjuk ki: – szellemesen szórakoztató bulvárdarabnak. Az előadás ritmizálásában még talán lenne tennivalójuk az alkotóknak, a kizökkentésben nagy szerepe van az 1 óra 50 perces játékidőbe ékelt bőséges 20 perc szünetnek. Ez egy még jobb kilencven perces előadás lenne, egyben.
Ezzel együtt is elismerés Méhes Lászlónak és csapatának, akik egy új, korszerű és szükséges szellemet eresztettek be a Madách Színházba. Ha Szirtes Tamásék szándéka a nézők „előkészítése” volt a Gyalog-galoppból készült, a 39 lépcsőhöz hasonlóan szabálytalan és zabolátlan Spamalotra, amelyet szeptemberre ígér a színház, jól választottak.
(2009. március 14.)