Mint tudjuk, a szerelem önmagában sem könnyű. Pláne, ha az embernek még sok „szakértő” barátja is van, aki örömmel kész megoldani a mások problémáját. És ha ez nem lenne elég, még egy gyerek is bejön a képbe. Kész felfordulás. Arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett, még a közönség kegyeit is el kell nyerni. Szegény Pálfi!
A huszadik század elejének Pestjére csöppenünk, ahol megismerjük Pálfi Tibor írót, aki épp első premierjére készül a Vígszínházban. Intézője, támasza s egyben aktuális szeretője Lukács Antónia, az ünnepelt színésznő, aki a darab főszereplője is. Az első felvonás kavalkádjában megjelenik Pálfi összes barátja, munkatársa, a személyzet, akik lázasan ügyködnek azon, hogy az esti bemutató és a díszvacsora tökéletesen sikerüljön. Ekkor, az amúgy sem laza húrt tovább feszítvén, megjelenik az író egykori szerelme, Tóth Hermin, „Hermelin”, hogy négy éves kisfiát rábízza apukájára. Az apa természetesen Pálfi. Innentől a helyzet egyre fokozódik.
Szomory Dezső keserédes vígjátéka elsősorban komikusan, helyenként drámaian mutatja be két szerelmes őrlődését, és azt, hogy a sértett büszkeség okán képesek vagyunk évekig halogatni a problémák tisztázását. A szituációban rejlő drámaiság kidomborításával egy értékes alkotássá lehetne tenni a művet, ám Balikó Tamásnak a Nemzeti Színház színpadára állított rendezése ezt a lehetőséget nem igazán ragadja meg. Így a néző csupán egy hamar elillanó, se nem túl kellemes, se nem túl kellemetlen élménnyel gazdagodva érkezik a ruhatárhoz.
Bár az előadás sokszereplős, a figurák nagy része mégis csak úgy van: nem tesznek hozzá az előadáshoz, ha nem lennének, akkor sem lenne nagy változás. Balikó csak a főszereplőkre koncentrál, a többiek meg kicsit lógnak a levegőben, pedig például a szerelmét szinte reménytelenül váró festő, Róna-Ilos alakja (Benedek Miklós) puszta epizodista helyett jó párhuzama lehetne Pálfi Tibor Stohl András felfogásában határozatlan, őrlődő figurájának. Dr. Plundrich Károly, a szomszéd gimnáziumi tanár, a női nemet elég későn felfedező agglegény komikus alakja is lehetne egy ellenpontja az írónak, de Szarvas József elővezetésében ő is csak nagy vonalakban megrajzolt karakter. A Básti Juli által megformált színésznő, Lukács Antónia, a megcsaló és megcsalt nő karaktere változó az előadás során. A második felvonásban már átéltebb, mint az elsőben, a harmadikra pedig már egészen jól megformált, kifejezetten hiteles alakítás. Ez a javuló tendencia a felvonások egésze közt is érezhető. Az első kettő alatt egy-egy poén közt van idő rá, hogy megszámoljuk, hány könyv van a polcon, vagy hogy találgassunk, milyen ételeket esznek a vacsora alatt. Ehhez képest a harmadik jobban szerkesztett és színészi teljesítmény is itt érhető tetten igazán. Talán Schell Judit az egyetlen, aki az előadás egésze alatt viszonylag hitelesen formálja meg Hermelin alakjában a szenvedő szerelmes asszony és a féltő anya alakját. Érdekes, hogy míg a kisfiú, Péterke figurájától azt várnánk, hogy egy aranyos, szerethető színfoltja lesz az előadásnak, ő is csak illusztrációként jelenik meg, szinte nem is beszél.
Horesnyi Balázs díszlete professzionális. Minden teljesen élethű: gyönyörű nappali, fényűző könyvtár és egy pesti polgári lakás tágas erkélye. Még a felhők is mennek az égen! Persze az is tény, hogy mindez csak látvány, a tartalomhoz nem ad hozzá. A zene is jól illeszkedik a jelenetekhez, de az is csak puszta kíséret. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy adott egy színmű, ami rejt magában kiaknázható lehetőségeket, és van egy interpretáció, ami egy-két dolgot elkap, de végül nem lesz igazán magával ragadó, vagy különleges alkotás. Csak közepes. ► (ég)