Két barát, két szerelem, egy nő és negyven év. Minden megtörtént akkor, ma már „csak” válaszolni kell a kérdésekre; addig a Kaszásnak a kerítésen kívül a helye. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi változata egy feszült, vibráló atmoszférájú filozófiai pszichokrimi, amelyben kegyetlen verbális csatározások közepette zajlik két ember végső, de nem közönséges értelemben vett leszámolása.
Henrik (Koncz Gábor) és Konrád (Makay Sándor) a szó legnemesebb és legtisztább értelmében, még a transzcendens síkján is megjelenően barátok voltak, de Krisztina, Henrik felesége, úgy tűnik, bármilyen éteri jelenségnek is írják le negyven év távlatából a hajdanvolt bajtársak, két vasat tartott a tűzbe, és ez megbolygatta a paradicsomi édeshármas állapotot. Ám nehogy azt higgyük, hogy a helyzet ilyen egyszerű, mert bármennyire is közhelyesnek tűnik az alapszituáció, ez nem egy hollywoodi forgatókönyv, mert ami ebben a kis háztáji organizmusban kialakult, az olyan mélységekbe vezet, amit nehéz szavakkal akár körülírni is.
„Azután a bizonyos nap után” Konrád Bolygó Hollandinak, Henrik pedig főállású önkéntes száműzöttnek állt, és míg egyik a fizikai, másik a szellemi meneküléssel töltötte azt a negyven évet, ami tulajdonképpen mintha nem is lett volna. Mára Krisztina halott, de a kastély könyvtárszobájában minden ugyanolyan, mint akkor. A két megkeseredett, megfáradt, de a múlt árnyaitól nyugtalan férfi kvázi az utolsó kenetet adja egymásnak ezzel a találkozással, mert amire itt fény derülhet, az az ember legelemibb mozgatórugójának elvesztésével, a bizonyosság megtalálásával kecsegtet.
A beszélgetés élvezetes dramaturgiai dinamikával bontakozik ki, és miközben haladunk a múlt feltárásában, életbevágó kérdések kerülnek elő, a barátságtól a szerelmen át egészen az élet értelméig, persze nem ilyen explicit formában. Mert egy mélyről jövő, feltétlen barátság, vagy a szikvíztiszta szerelem a kapcsolatok netovábbja? Az egyik a másik nélkül ér-e valamit, előrébb való-e valamelyik, esetleg a boldogság kulcsát találhatjuk-e meg bennük, vagy csak egy útnak a része?
Márai művét nagyszerűen sikerült színpadra alkalmazni, az előadás intellektuális szinten mindvégig izgalmas és olykor kifejezetten felkavaró, ami elsősorban Koncz Gábor és Makay Sándor játékának, és a tartalomhoz passzoló minimalista, karakterközpontú rendezésnek (Csiszár Imre) köszönhető. Koncz végig tartja a bosszúszomj és a múlt között őrlődő, több szinten megcsalt, belül kegyetlen energiákat megmozgató megcsömörlött karaktert, akinek ereje már soha nem fog fáradt testén napvilágot látni, Makay pedig békésebben, a múlttal nem viaskodni, hanem megbékélni akarón, de egy percig sem önkéntelenül sodródik Henrik irányítása alatt. Interakcióik mindvégig az egyszerre jelen lévő szeretet és a gyűlölet pattanásig feszült kettőségében zajlanak. Játékukhoz méltó partnernek bizonyul Somfai Éva Nini szerepében, aki 91 évesen már csak az utolsó feladatra vár, hogy békében hagyhassa itt a földi létet. Zsolnay András a vadász szerepében viszont kissé erőtlenre sikerült, bár a történetben nincs is különösebb jelentősége.
Még a kissé patetikusra hangszerelt vég sem csorbít különösebben az előadás erején, mert a halvány giccs mögött valódi tartalom húzódik meg, amely komoly szellemi tevékenységre készteti a színházból hazafelé bandukoló közönséget, aki szerencsére még a didakszis mankójába sem kapaszkodhat.
