Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
(József Attila: Szerelmes vers)

Shakespeare műveit nem kell mindig, feltétlenül a szó szoros értelmében tragédiaként értelmezni, hisz nem csak arról szólnak, hogy mennyire embertelenül élünk – figyelmetlenül, és szinte bukásra ítélve. Ezt ismerhette fel Alföldi Róbert, aki a Szentivánéji álom kapcsán a benne szereplő emberekben meghúzódó érzést akarta megfogni, így hozva létre egy őszinte felnőtt mesét. De vajon, mit jelentenek nekünk az érzelmeink? El tudjuk-e őket fogadni, és képesek vagyunk-e élni velük? A kérdésekre pedig nagy energiákat megmozgatva válaszolnak az alkotók.
Oberon, mint felsőbb hatalom, amolyan földöntúli istenség, megpróbálja magának megszerezni Titánia szívét, de varázslata célt téveszt, „a hű lett csalfa, s nem a csalfa hű”, hangzik a hibát konstatáló felismerés, aminek következtében Lysander, Hermina, Demetrius, Heléna négyese megőrül, Zuboly egy álom, egy túlfantáziált vágy miatt majdnem öngyilkos lesz, hiszen az eszét vesztett Titánia megszállta. De Oberon tündéri mivoltából fakadóan érzelemmé magasul: ő a szeretet, akinek zavara mindenkire kihat. Társa Titánia, akivel elveszítik egymást, ennek köszönhető a Szentivánéji álom kálváriája.
Az üres és rideg medenceszerű gödör (díszlet: Daróczi Sándor) Theseus és Hyppolita egymást erőszakosan eltaszító táncával kezdődik, mely megelőlegezi, és utólag értelmezi a négy fiatal hajszáját. Makranczi Zalán – ő Lysander – játéka az elsőre láthatatlan jeleket is érzékelteti. Sokszor zavart, habozik, kertel, és pillanatok alatt képes üres ígéreteket tenni kedvesének, csak, hogy túl legyenek rajta, Szorcsik Kriszta mint Hermia pedig ehhez mérten hűséges és szenvedélyes szerető, aki nem érti, miért hagyták el. Dévai Balázs Demetriusa reménytelenül szerelmes ebbe a nőbe, amit az esélytelenség tudata még inkább felerősít, kétségbeesett figura, de Heléna felé ő is ezt a nemtörődömséget, a másik érzelmeinek a semmibe vételét mutatja, így Heléna (Tompos Kátya) is az egyedüllét, reménytelenség érzését mutatja be, csak női szemszögből. Mivel egyetlen valóságos, tiszta viszony sincs közöttük, és öncsalnak, elvész a nyugalom, aminek tetőpontja egy, a fentieket értelmezően kiteljesítő érzéki, négyes együttlét. (Ebben egy apróbb következetlenséget találtam, ami aztán végigkíséri az előadást: míg Hermia ezalatt félmeztelen lesz, addig Heléna miért nem? Vagy fordítva. A következő megjelenésüknél mindketten ugyanazzal, a magukat takargató sétával jönnek be, csak míg Hermiánál ez indokolt, addig Helénánál nem. A két nő között ugyanakkor nincs érzelmi különbség, mindketten megzavarodnak – ahogyan a színészek ezt is játsszák.) Kálid Artúr Oberonja ebben a „szerelmi” történetben a figyelő, felszínre törni kívánó érzelem. De játéka nem ad kapaszkodókat, ő is a párját keresi, a teljességet, de sokáig nem lehet eldönteni, hogy ez valós-e, vagy csak testi vágyódás. Spolarics Andrea pedig, mint Titánia, a vágyott nő, kacérkodva, eszét vesztett módon keresi a testi kapcsolatot a földi halandókkal, túlfűtött vágyakkal, és rengeteg indulattal.
A legszembetűnőbb a hétköznapi embereket alakító színészek játéka, akik egy előadást szeretnének előállítani az ünnepségre. Vidám, önfeledt, pontos és komikus alakítások, kifigurázva az emberi balgaságot, az egyszerű viszonyulást a bonyolultabb dolgokhoz. Gados Béla Vackorja a tanácstalan vezető, aki bár szerepében a többiek fölött áll, ez nem más, mint tartalom nélküli poszt, ő is csak vakon tapogatózik. Kardos Róbertet kell még kiemelni ebből a társaságból, de pusztán Zuboly fontossága miatt – mert a többi színész is ennyire komikusan, egyszerű és pontos gesztusokból építi fel a karaktereket. Zuboly az ügyeletes főhős a földi világban, akire a főszerepet is osztják, a történetekből megtudhatjuk, hogy hódít a nők körében, de a Kardos részéről folyamatosan jelzett túlfűtöttség beigazolódik: ő is elcsábul testileg.
A kálvária pedig végül értelmeződik: nem más, mint egyszerű vágy. Ez a már-már kétségbeesett hajsza az égből potyogó színes szerpentinekkel indul (gyönyörű és végigvitt kép, amikor Puck – Lázár Kati – egy fejgéppel megvilágítva mondja el monológját, és közben ráhullanak ezek a darabkák), és egy látszólag optimista, ugyanakkor naiv megoldással zárul, amikor mindenki összeölelkezik, a problémák pedig a „szeressük egymást”-gesztussal megoldódnak.
Látszólag egyszerű felnőttmese ez, egy következetesen végigvitt helyzetvázlat, amely nem akar nagyot mondani, vagy reménytelen céllövöldét indítani a tuti eltalálására. Ahogyan azt az álomba zuhant Zuboly ál-meztelensége is jelzi (elsőre öncélú kép, de Titániával végül közkinccsé, és cinikus humorrá magasul) az egész nem más, mint testi vágyak felmagasztalása érzelmekké: önbecsapás. Lázár Kati játéka végig cinikus, kötekedő, és szánakozó marad, bár tetteiben végrehajtja a rá bízott feladatokat. Ő a kapcsolat az érzelmek és az emberek között, de végig kénye-kedve szerint játszadozik.
A „Szeressük egymást” dalra történő összeölelkezés pedig egy jó értelemben vett, korrekt blöff, egy cinikus mosoly Alföldi Róbert következetes rendezésében, hiszen úgysem tudjuk elválasztani testünket lelkünktől, képtelenek vagyunk letisztázni – s nem megölni – érzelmeinket. Így csak marad az önbecsapás: a szerelem és a szexualitás összekeverése, és a szenvedés. Pedig kellene a megoldás.