Igen zavarbaejtő produkció az RS9 Színházban látható MoNOporno avagy Julie című elvileg Strindberg-darab (valójában inkább a „társszerzőként” feltüntetett Suba Balázs Róbert munkáját illeti a minősítés). Nem a fennen hirdetett szókimondás miatt (mibe nekünk kimondani, odaropogtatva a hangsúlyt, a nemi szerveket argónyelven), hanem amiatt, hogy az alkotók ezt „tarantinói zabolátlan stílusnak” titulálják. Nem a „botránydarab”-feldolgozás miatt, hanem amiatt, hogy egy órán keresztül nézzük téves és létezhetetlen illetők fals és életszerűtlen szerelmi háromszögének teljesen hamis és érdektelen, kettős gyilkosságba torkolló lezárását.
Röviden és velősen: szó sincs sem darabról, sem karakterekről, sem szituációról, itt néhány jelenet van körítve egy félórás Anna and the Barbies-koncerthez. Három szereplő van, akik nagyon kemények, mert egy arizonai bárban, a maffiaharcok kellős közepén élnek. Ők Julie (a tulaj lánya, jódolgában és elhanyagoltságában ordaskurvaként lép fel a környékbeli kanok előtt), Jean (a tulaj védence-samesza, aljas selyemfiú) és Chris (VIM-et reklámozó háziasszonynak öltöztetett felszolgálólány, a vizespóló-verseny örökös bajnoka, Jean nője), és rohadtul szenvednek. Ők ezt hol rusztikusabban fejezik ki, hol létértelmezési filozofálgatásba csapnak át, majd még jobban szenvednek. Julie és Jean dialógusaiból az derül ki, hogy csalárdul itt akarják hagyni ezt a csehót, mert nem boldogok, feldereng a tengerparti jachtkölcsönző nyitásának álma, majd alá-fölérendeltségi harcba keverednek szexuális felhangokkal, amely során kiderül, hogy Jeannak merevedési problémái vannak, aztán képbe kerül a papa pénze, s kiderül, hogy van pisztoly is, ami el is sül, és két szereplő meghal.
Hogy ezt a meglehetősen felesleges cselekménysort, amelynek alapsztorija annyira egyszerű, hogy igényesebb b-filmesek is kacagva dobnák vissza további kidolgozásra, minek belekeverni a zenébe, nem derül ki. Ugyanis ötpercenként a fehér díszletparaván mögé dugott zenekar belekezd egy-egy egészen elviselhető dalba, miközben vetítés zajlik, és „Julie” énekel, de sajnos aztán kérlelhetetlenül folytatódik az előadás, amelynek annyi köze van Strindberghez, hogy az ő szövegrészleteit használták föl hozzá, az eredmény alapján mindenféle gondolati háttér vagy koncepció jele nélkül. A „feminista nő” megjelenése összevonódik a hatásvadászatnak alárendelt címadásnak való megfeleléssel, pornó ugyanis annyiban merül fel, hogy Julie kurvásan van öltözve, és illetlenül nyalogatja a szája szélét.
A műalkotás szereplői közül Pásztor Anna (Julie) az egyetlen, aki színészként tud viselkedni a színpadon, legalábbis ezt az igen egyszerű, repedtsarkú femme fatale-figurát üzembiztosan formázza. Az másik kérdés, hogy a szövegek sokszor nem illenek a figurához, de ez alapvető koncepcionális hiba. A másik két szereplő teljes félreértés, Galambos Attila blazírt és érdektelenre vett Jeanjának egyetlen valódi hangsúlya vagy mozdulata sincs, Jezsó Krisztina (Chris) abszolút civil alakítása pedig szerepértelmezésben is totál mellényúlás: tenyeres-talpas tanyasi ténsasszonyt játszik, ami Arizonában meglehetősen ritka jelenség.
Suda Balázs Róbert társszerző és rendező előadása látszatra eszköztelen posztmodern, valójában viszont – a zenét leszámítva – egy blöff. Hogy a hangzatos cím sugallta kontextusban maradjunk: színpadi önkielégítés. ► (ugr)
PS: A pontok a zenei megvalósítás miatt járnak.
