Szegény ingatlanügynöknek nehéz a dolga. Munkája lelkes marketingeléssel és sok-sok lehetetlen, vészesen agybeteg delikvenssel teli. Szegény ingatlanügynök tudja a legjobban: egy bérházban minden, de minden megtörténhet. Bizony, még az is. Sőt! Szegény ingatlanügynök előbb-utóbb beleőrül a sok-sok emberbe. Munkája lassan mizantróppá faragja. Szegény ingatlanügynök bőszen hallucinál. Vagy mégsem?
Aki valaha is élt olyan házban, ahol vékonyak a falak, annak különösen ismerős kirándulás lesz ez a szélsőségesen naturalista, szürrealista víziókkal teli Bodó Viktor-rendezés, amely a kulcslyukakon bekukkantva, egy igen erős szubjektív szűrőn át értelmezi a látottakat, meglehetősen expresszív képekben vázolva az oly ismerős szituációkat. A történetek a Gyabronka József által alakított, az előadás folyamán lelkes, dolgos férfiból mogorva alkoholistává váló ingatlanreferensre épülnek, aki az egyetlen „normális”, sztenderd, emberi reakciókra és gondolkodásra képes figurája a történetnek.
Szegény ingatlanügynök története a józan ész bukásának hősi eposza. Kinek ne menne el az esze, ha egész nap olyan emberekkel kellene szót értenie, mint Lukáts Andor háklis félbolondja, Gera Marina és Fábián Gábor a közszeméremre fittyet hányó, bagzólázban szenvedő párosa, vagy ugyancsak Fábián Gábor nyugalmat kereső frusztrált agglegénye, miközben fia neonyilasként kitépi a heréjét, a szilveszteri buliban leamortizálják az egyik lakását, és minden helyiséget átlengi a „sehol sem vagy egyedül” érzés, amely leggyakrabban Tóth Simon Ferenc képében manifesztálódik. Nem minden eseményen van jelen szegény ingatlanügynök, de a bérházaiban kibontakozó világ ettől még ugyanolyan frusztrált és szélsőséges, amelynek legékesebb megjelenése Csákányi Eszter „kék kép” kiborulása (az este talán legszórakoztatóbb jelenete).
A többnyire ötletes, iróniával és humorral teli jelenetek közé azonban keverednek kevésbé izgalmas, ötlet híján az egészbe nem igazán passzoló, és különösebb jelentéstartalmat sem hordozó szituációk (mint például a skizofrén monológja), ám a jobban elkapott jelenetek, illetve a minden pillanatukban ismerős víziók feledtetik ezeket a részeket (ilyen még a már említettek mellett a kiváltképp jól koreografált kórusjelenet).
Bodó Viktor egy érzést rendezett meg a Bérháztörténetek 0.1-ben, amelyre mintegy felteszi a koronát az utolsó jelenet: a színészek eltűnnek, a nézőtéri lámpa felkapcsolódik, és a szomszéd szobából hangos örömzenélés veszi kezdetét, amely egészen hétköznapivá emeli az élményt, hiszen a kis panelházban elhelyezett MU Színházból hazafelé menet a harmadikról kiszűrődő zene még az utca végéig is elszűrődik. Nem is volt olyan szürrealista ez az egész este.