Ha most elképzeljük magunk elé a Nemzeti Színház néző- és színpadterét, akkor megjelenik előttünk egy olyan doboz, mely az évek során sehogyan se tudta bebizonyítani, hogy létrejötte és létezése bírhat valamiféle értelemmel. Lássuk be: a nézőtér kényelmetlen, egyes helyekről alig lehet hallani, rossz az elrendezése, a színpad hatalmas, szinte bejátszhatatlan. Valló Péter a III. Richárddal bátran bánt ezzel a térrel, és kihasználta annak egyetlen pozitívumát, hogy négyzetméterenként mozgatható. Érdekes próbálkozás.
Az előadás különlegessége, hogy a helyszínek a földből - magából a színpadból - mint homokvárak emelkednek ki. De ez sokszor nem több, mint parasztvakítás, hiszen egyedül a börtön jelenik meg következetesen mindig ugyanúgy, az előadás összes többi tere mindig más és más (ha valaki azt mondaná, hogy a hangulat- és lelki változások miatt van ez, akkor azt is mondja meg, hogy a börtönnél miért nem történik ilyen). Ha ez tekinthető pozitívumnak, akkor érdemes elrakni talonba, mert sokáig nem fogunk többet találni. A dramaturg, Morcsányi Géza alapos munkát végzett: mérnöki precizitással molekuláira bontotta a művet, csak aztán, úgy tűnt, elfelejtette összerakni. Vagyis inkább azt mondanánk, a lényeges részeket elfelejtette a létrejövő, egyébként impozáns konstrukcióba visszahelyezni, aminek köszönhetően a történet a darab olvasása vagy ismerete nélkül - szinte követhetetlen. Ezért dióhéjban: Richárd tisztességes látens zsarnokként a trónra pályázik, de rengeteg törvényes örökös, szövetségeseik és hát maga a király is az útjában áll. Richárdunk, szemérmetlenségben nem szenvedve hiányt, nekivág a korona megszerzésének, útja során pedig potyognak a fejek kortól és nemtől függetlenül. Természetesen szorult belé némi emberség is, így néhol fortéllyal, csábítással próbálkozik, kiváltképp, amikor a fiúutód biztosítása a cél. Aztán jön a koronázás – eddigre az előadást már annyira meghúzták, hogy lehetetlen eldönteni, hogy például a „főhős” miért akar beszélni Erzsébettel –, ám a főgonosz elbukik és a jó Richmond veszi át a trónt.
Az ementáli sajtként létező történet hiátusait csakis az indokolhatja, hogy a rendező és a dramaturg a szereplők lelki útját igyekezett kiemelni: vajon miken mennek át ezek az emberek a hatalmi harcban. Ebből az következik, hogy a színészeken van a hangsúly, ők pedig tisztességgel dolgoznak is. Mindenki megvalósít egy karaktert, bizonyos szintű szándékkal és céllal – még ha az tökéletesen ellentettje is az eredeti műből következő karakternek –, de sem kimagasló alakítás, sem végső cél, értelem, kohézió nincs. Kulka János sokszor vakmerő módon ugrik bele a jelenetekbe, próbálva erőt adni nekik, és a cselekménynek. De kapálózásai legalább annyira értelmetlenek, mint a fehér Peugeot cabrio, amibe sántán beleül. A nagy harcban egyedül azt felejtette el egy pillanatra, hogy melyik lába nyomorék, ezen kívül minden hiba és tévedés alól mentesíthető, még az Udvaros Dorottyát illető, piaci kofákat megszégyenítő „Margit!” kurjantása alól is.
Egy gyökereiben téves és hibás ötletet nincs színész vagy társulat, aki és ami megmentsen. Márpedig itt az ötlet az volt, hogy vajh' színpadra lehet-e vinni a III. Richárdot, ha kiszedünk belőle minden lényeges részt, mindenféle okot vagy összetartó erőt, megtartva csak a szereplők lelkivilágát. Az én fantáziámban az ilyen beszélgetés úgy zajlik, ahogyan az iskolában a diákok megdumálják, hogy csoportosan lógnak az óráról, na az milyen nagy poén lesz. Aztán megint és megint. Aztán meg a tanár nem jön be órára, és hirtelen jön az érettségi. Nagyjából így nem jött be a miért kérdésre a válasz ezen az előadáson.
