7óra7

Tartuffe. Moliére.
7óra7: (3/10)
Közösség: (10/10)

Tartuffe. Moliére.

2010. 10. 03. | 7óra7

Erről a kettőről, úgy tűnik, főként a ripacséria jutott a Magyar Színház társulata, és Csiszár Imre rendező eszébe. Ami persze nem baj. Máson is elkezdtek gondolkodni, például eszükbe juthatott az „időtállóság” fogalma, amit ma oly nagy divat kifejezni a színpadon. És nagy gondolkodásuk közepette, azt hiszem, megnéztek egy-két Szeszélyes évszakokat is, tanulságul: hogyan kell olcsó poénokat úgy előadni, hogy még minimálisan vicces se legyen.
Szerintem körülbelül ebből építkeztek az alkotók a Magyar Színházban, legalábbis az előadás kezdete erre utal: orgonaszó hallik, hatalmas szobabelső, keresztek halmozva a hátsó sarokba, gigantikus ablakok, nagy kert a háttérben: felvilágosodás-korabeli díszlet, majd megjelenik Moór Marianna egy tolószékben (mint nagymama), és körbe-körbeszáguldoz, nyomában a családdal, hogy meggyőzzék Tartuffe gonoszságáról. Az öltözet mai, a nyelvezet régi. Nagyjából ezzel az időtállóság le is van tudva, így megspórolják a helyszín- és időmegjelölést is. Na most valami vagy legyen vagy ellentmondásos, vagy egyértelmű, sajnos a langyos vizet nem szeretem.
Ekkor a szereplők elkezdik a „most megmutatom, hogy egy vicces figurát játszom, de közben én igazából egy nagyon jó színész vagyok” című stílusgyakorlatot mutatni, az ember először kínosan érzi magát, feszengeni kezd, unatkozik, sőt, ami azért ritka: fölháborodik, hogy ennyire olcsó poénokra mer valaki építeni… És talán először rémlik föl bennem az, hogy ez az az előadás, amiről el kell jönni a szünetben.
Ez mintegy háromnegyed órán keresztül tart, ekkor azonban megjelenik Őze Áron, aki Tartuffe, és öt percen belül visszaszerzi a bizalmamat, ugyanis ő az egyetlen, aki tud arról az alaptételről, hogy jó komédiát csak halálos komolysággal lehet csinálni. Aki nem hisz a gyér kuncogásnak, ami a nem túl színvonalas viccelődést követi. Aki nagy energiát fektet a figurába. Aki komolyan vette a ripacsériát, és hajlandó volt dolgozni vele, nagyjából rengeteget. Olyannyira, hogy azt mondom, ezért az emberért, ezért a fantasztikus Tartuffe-ért, ezért a jó értelemben vett túlzásba vitt nemes színjátszásért érdemes végignézni a darabot. Amikor Őze megjelenik, Mihályi Győző is észbekap, és akár Őze partnerének is nevezhető némi jóindulattal, sajnos azonban a többieken ez nem segít, de tényleg mindegy: Őze elviszi a vállán az egészet, szőröstül-bőröstül, komédiát játszik, úgy igazán. Nem zavarja, hogy szinte egyedül van, alázattal teszi a dolgát.
A végén van egy kis aktuálpolitikai utalás az elmaradt kézfogásokról, de nagyjából ennyi, azért azt megjegyezném, hogy a legnagyobb tapsot nem Őze, hanem egy Csomor Csilla nevű színésznő kapta, feltételezem, hogy nem ezért, ugyanis egy kulcsszerep tehetségtelen eljátszásáért – akár azt is írhatnám, hogy totális félreértéséért – nem szokott vastaps járni…
Pathó Istvánon kívül, aki egy átgondolt, higgadt Hivatalos urat játszik, és alighanem egy másik színdarabból érkezett pontos szerepértelmezésével, a többieket akár el is felejthetjük.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr858003927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása