A színháztársulati létezésből fakadó komédiák reneszánszukat élik. Az Othello Gyulaházán, és a Függöny fel! (alias Még egyszer hátulról vagy Veszett fejsze) számos kőszínházi repertoárban megtalálhatók Győrtől Szatmárnémetiig, Szombathelytől Nyíregyházáig, Zalaegerszegen és Budapesten egyaránt. Bengt Ahlfors darabja, igaz, kevésbé ismert, mint Tasnádi-Gádor vagy Michael Frayn darabja, de ugyanúgy a társas létezés kicsinyes formái mögött megbúvó nagyot keresi, a maga teljesen hétköznapi, deheroizált formájában.
A színházi létezés pedig a társas létezés sűrített kivonata, minden féle-fajta ember megfordul itt, akiknek nem csak együtt lehet, de együtt is kell dolgozniuk. Ez a nemes állapot pedig a nézőtéren innen idillikus és rózsaszín lehet, hiszen mindezt a művészet égisze alatt, csupa-csupa nagy ideáktól vezérelve teszik, ám ez nem mindig igaz. Sőt, Ahlfors szerint ez így alapvetően nem igaz, és történetének életszerűségét látván ebben nincs is nagyon okunk kételkedni.
Amit Márton András rendezésében látunk, az tulajdonképpen ennek a sokszínű környezetnek a szürke-idillje, mert a kulisszák mögött bár valóban drámák játszódnak, a lelkes nézői taps szinte mindenkit meggyőz arról, hogy a lehető legjobb helyen: a színházban van. Pedig az idáig vezető út meglehetősen rögös: kulturbunkó szponzorok, allűrös színészek és színésznők, alkoholista írók, csupa személyeskedés és káosz egyenes ági következménye az előadás, amely aztán a sikertől függően minden korábbi problémát zárójelbe tesz, vagy teljesen negligálja azt.
A színészek pedig színesen vesznek részt ebben az önreflexív játékban, hiszen ha valamikor, hát most aztán tényleg saját élményekből kell összegyúrniuk a színházi kliséfigurákat, és ezt láthatóan szívesen teszik. Közülük is kiemelkedik Haás Vander Péter ügyelője, az öreg róka minden attribútumával felruházza Oszkárt, akiben egyszerre van jelen a több évtizedes rutin, szeretet, konyhafilozófia és megértő bölcsesség, amellyel átlát minden allűrön és álproblémán, látja a káoszban a rendszert. Lengyel Tamás a szerény képességű, de szerinte jobb sorsra érdemes, és úgy szakmailag, mint emberileg kicsinyesen féltékeny Péterje is szórakoztató karikatúra, ahogy Stefanovics Angéla „színészkettő” Lilije és Dolmány Attila inkább lelkes, mint tehetséges írója vagy Nagy Adrienn Jónásnéja a műkedvelő háziasszonyként. Xantus Barbara Alpári Linda szerepében még nem felszabadult, és Dózsa Zoltán Henrikje is inkább erőből, mint figurából építkezik, Andai Györgyi Matildja pedig, aki a társulat művészeti vezetője, kissé előkészületlenül vált a nem túl erős kezű rendezőből a jelentős művész attitűdbe, de az előadást dinamikusan vezényli végig.
Igazából sok dolga nincs a nézőnek, mint hagyni magát a színházi káosszal hol gyorsabban, hol lassabban sodródni, hogy aztán a végén a konklúziót is csomagolva kaphassa, de ennek már végül is nincsen jelentősége. A kulissza mögé kellett bepillantanunk, és ez megtörtént. A művészélet sem fenékig tejfel, de szórakoztató. Legalábbis kívülről.