Mert amit látunk, nem ad okot semmiféle tetszésnyilvánításra. Shakespeare világhíres és örök színművének eme "KERO®" - mint megtudjuk, e bece Kerényi Miklós Gábor igazgatót rejti - által rendezett, bornírt változata abból él, hogy úgyis mindenki ismeri a sztorit, ezért nincs szükség sem díszletre (ami amúgy "monumentális"), sem jelmezre (ami persze "káprázatos"), sem cselekményre, sem dramaturgiára. Haladunk a történeti csomópontok mentén, kipipálva a fordulatokat, a szereplők hol egy hídon, hol a forgószínpadon menetiránnyal szemben közlekedve danásznak. A jelentősebb mondatok súlyozására egy daruszerkezetet használnak, amely az éppen kulcsmondatot éneklő szereplőket kiemeli a színpadból, miközben a színpad felét (vajon miért csak a felét? rejtély) füst árasztja el. Aztán a finálénál mindenkit felemel a hidraulikus szerkezet, ami persze látványos, de okát nem leltem.
Különösen tragikus, hogy úgy tűnik, ebben az előadásban nincsenek színészi produkciók, jellemző az elméretezettség (leginkább Nádasi Veronika természetellenesen didaktikus dadája és Kerényi Miklós Máté túlmozgásos és túljópofa Benvoliója rémesen és emészthetetlenül sok), emellett a gonosz szereplő összehúzott szemöldökkel vicsorog, a jó szereplő líraian és dacosan néz előre halványan mosolyogva. (Imre Sebastian - Escallus - és Magócs Ottó - Tybalt - élenjárnak e technika elővezetésében.) Mindösszesen kettő darab valamilyen szinten értékelhető teljesítmény volt felfedezhető: Földes Tamás (Lőrinc barát) létező szerepértelmezésével, visszafogottságával és érthető éneklésével kiemelkedett a mindent elöntő mázgás cukorfolyamból, Szabó Dávid pedig Mercutióként azért tudott hiteles lenni, mivel alkata róla elhiteti a kamaszfiút, a többieknek ehhez színészi eszközök kellettek volna, de nem volt nekik.
Ennélfogva szegény Shakespeare drámája arról szólt, hogy egy ellenszenves harmincötéves, Mallorcán nyaraló, laza, németturista-jelleget öltő Rómeó nevű pasas (Dolhai Attila, aki a koreográfia alaposabb megismerése nélkül vágott bele bátran a produkcióba, gyakran nekimenve néhány táncoló-szökellő társának) érthetetlen módon belehabarodik az ellenséges család ostobácska lányába (Vágó Zsuzsi), aki a végére már sirámait egyre idegesítőbb fejhangon visítja. Hát akkor legalább a zene, a sokszoros slágerlistavezető híres zene lehetne ütős, ámde a Silló István vezette zenekar lagymatag és halk, nem is szólva arról, hogy a technikus elaludhatott: a zenekar, sőt néha a kórus jócskán túlharsogta a szólóénekest. A magyar szöveg egyenetlen színvonalú (hárman, Galambos Attila, Somogyi Szilárd és Kerényi Miklós Gábor készítették a fordítást), az angol felirat pedig kiszámíthatatlanul csúszik.
Kétlem, hogy öniróniának szánták volna az alkotók, de van egy hihetetlenül jellemző dal az előadásban, amely minden leírásnál alaposabban mesél mindarról, ami a produkcióban látható: "Haragszik az ég miránk / Pusztulásra kész ez a világ / Darabokra szakad a lét / Nem értem, mindez miért / Sikolt és tombol a vég" - és tényleg.
(2008. június 21.)
