Bátran a XXI. századra komponált klasszikus commedia dell’ arte a Csokonai Színház Dundo Maroje című előadása, amely próbál szólni kicsit a szerelemről, kicsit a pénzről, kicsit a kettő kölcsönhatásáról, de leginkább az emberi gyarlóságról és egyszerűségről. A vásári komédia kedvelői valószínűleg élvezni fogják a gátlástalanul egymást követő ötlethalmokat és gegeket, de a mértékvesztett rendezés sajnos másnak nem ígér maradandó estét.
Az ötlet pompás, hiszen a commedia dell’ arte az egyik legközvetlenebb és legzabolátlanabb színházi stílus, amely nem hogy engedi, meg is követeli a környezetre, a közönségre és az egymásra reflektáló improvizációkat, kiszólásokat, összekacsintásokat, és bőven elbírja a kevert stílusok harsány száguldozását a színpadon. A szereplők is azért egydimenziós archetípusok, hogy a színészek a napról napra változó atmoszférára könnyedén, feszélytelenül és pontosan tudjanak reagálni. Marin Dr¾iæ drámája sztoriban elég gyenge alapanyag ahhoz, hogy ne sajnáljuk a vérkomolyságot a színpadról, így Vidnyánszky Attila műfajötlete maximálisan helytálló, és valahol talán nemes is, hiszen teljes értékű színházként tekint erre a már-már elfeledett műfajra, amelyhez Alekszandr Belozub tervezett olyan harmonikusan összecsengő játékteret és jelmezt, amelyben könnyedén találkozik a XVIII. század a basszugitárral, a játékgéppel, és kékvillogóval.
A történet egy tékozló fiú, egy feldühödött apa, egy kétségbeesett ara és egy idős, de gazdag szerelmes köré fonódik, akik különböző úton-módon éjjel-nappal egymás életét nehezítik, bár erről nem midig tudnak. Igazából ennél sokkal többet azért nem tudunk meg a történetről, mert bár a színlapon fel van tüntetve dramaturgként Balogh Tibor, de munkájának nemhogy gyümölcse, de csírája sem látszik, a rendező pedig láthatóan a teljes mértéktelenség csapdájába esve az összes létező ötletét benne hagyta a darabban, amik egyébként színvonalas, igényes ötletek, csak többnyire nem épülnek egymásra, nincsenek ütemezve és súlyozva, tehát tökéletesen kioltják egymást. Ez alól két szembeötlő kivétel van: Jámbor József (Hogo) minnesänger-paródiája, amelynek során operaénekesből előbb Elvis Presleyvé, majd németajkú Paul McCartneyvá, majd énekes szamurájjá változik (öniróniával teli, szánalmasságában már-már drámai alakítás), valamint Pomet és Petrunjela (Mészáros Tibor és Szűcs Kata) verekedős jelenete a maga pankrációimitációival, kiszólásaival és „lassított felvételeivel”. Ezek végiggondolt és végigvitt, kidolgozott és élettel teli jelenetek. Feltétlenül megemlítendő még a dubrovniki ifjak hármasa (Ivaskovics Viktor, Kiss Gergely Máté, Pál Lajos), akik hol zenekarként, hol tömegként, hol szerepük szerint komédiáznak rendkívül pontos idő- és ritmustartással.
Vidnyánszky Attilának sikerült egy maximum másfél órás darabból (sem a műfaj, sem az gegparádé ennél többet nem nagyon bír el) egy nettó három órás előadást kanyarintani, amely hemzseg az önismétléstől (pl. Laura, a történet középpontját jelentő kurtizán éltetése ötödjére már inkább idegesítő, mint vicces), és mellőz mindenféle ívet az előadásból, hogy két és fél óra után is úgy érezzük, a darab még csak el sem kezdődött. És nem is. Ahogy vége sincsen, hiszen valaki meghal, aztán mégsem, majd jön az egyébként folyamatosan jelen lévő angyal és körbead valamit, amitől mindenki megnyugszik. Tehát úgy tűnik, a dráma tényleg csak inspirációnak kellett a poénok kidolgozásához, de ezesetben végképp nem világos ez a fékevesztett színpadi barokk.
Minden esetre az szerencsésnek mondható, hogy darabban fellelhető klerikális vonal (az angyal) ugyanúgy megmaradt ironikus szinten, ahogy az egész történet is, így kerülvén el nagyotmondás hívogató csapdáját. A szentendrei főpróba után persze még változhat a darab, amely egy nagyon komoly átdramatizálás után akár még valódi családi előadássá is kinőheti magát, mert egyelőre érthető, hogy a teltházzal kezdődött produkció miért félházzal fejeződött be.
________
Az írás a Szentendrei Teátrumban látott változat alapján készült.