Talán emlékszünk: Terry Gilliam Brazil című filmje mesterien keverte össze George Orwell 1984 című regényének kereteit Kafka A perének nyomasztó atmoszférájával, valamint a rendező zabolátlanul abszurd vizuális fantájziájával. Vajon mi történne, ha ezt az elegyet feloldanánk David Lynch Twin Peaksének Vörös Szobájában, körítve a Bodó–Vinnai páros mesteri ledarálnakeltűntemjének színpadi világával?
A végeredmény Vészkijárat – Exit címmel látható a Sanyi és Aranka Színházban. Érsek-Obádovics Mercédesz és alkotótársai egy eszköztelen, az élet és halál mezsgyéjén játszódó antiutopikus future-sci-fit hoztak létre, amelynek főszereplőjével, Jánossal bosszantó dolgok történnek. Alvás helyett reggelig ül laptopja előtt, virtuális szobalánya a tizenharmadik kávét szervírozza neki, amikor egyszer csak betoppan hozzá a mosodásnő, akivel egyszerűen képtelen kommunikálni, aztán a napi étkekkel megjelenő futár kéredzkedik be a vécéjére, amelynek vízöblítő rendszere persze éppen e kínos pillanatban mondja fel a szolgálatot. Illetve mégsem, ez a mese csak arra jó, hogy megzavarja a mi hősünket, s a futár így elviheti János értékeit. Mindezek tetejébe pedig barátainak mondott illetőkkel kell beszélgetnie videótelefonon, majd a főnöke jelentkezik, hogy alaposan agyba-főbe dicsérje, majd felmondjon neki. Jánosunk agya tehát – nem csoda – ledobja az ékszíjat, s elege lesz az egészből, de beteljesülni nem tud a végzet, látomástrip veszi kezdetét, amelynek során Angelo Badalamenti zenéjére János életének meghatározó figurái vetik le sorra álarcaikat, és próbálják őt választásra késztetni. Ahogy ilyenkor kell, beveti magát még az ördög (az isten?) is, hogy eljussunk a szemérmes promiszkuitás baszásimitációs fináléjába.
Hogy mi ennek a teteje? Jószerivel semmi: a csapat egy mélyebb értelmezési lehetőségekkel bíró műfaji produkciót szeretett volna előállítani, és ez bizony alapvetően az íráson, illetve a dramaturgián csúszott el: a párbeszédek szövege többnyire sekélyes és csak önmagát jelenti. A figurák klisétikusak, egyszerűek, ami nem fér össze a jelen és jövő típusait felvonultatni szándékozó – vélhető – alkotói akarattal. A megjelenési formát tekintve viszont egészen izgalmas a dolog: bár eredeti megoldások itt sincsenek, minden elemet láttunk már, mégis élvezhető és egészen feszes színpadi atmoszféra jön létre, amiben a széles műfaji skála minden eleme megtalálja a helyét. Bár a zeneválasztás többnyire közhelyes, kétségtelenül hatásosak és jól szerkesztettek az elhangzó soundtrackek. Jól játsszák be a kicsiny teret a Lisztóczky Hajnal irányította koreográfiák, az egyes töredékelemek hatásához pedig nagyban hozzájárulnak a kiválóan megtervezett fényeffektusok. Jánost Dankó István leginkább hihetetlenséget sugárzó tekintettel, tétova, határozatlan mozdulatokkal építi fel, de főszereplőként ő sem képes teljes figurát, típust létrehoznia. A többiek sem, dehát nekik csupán egy-egy villanás adatik a 60 perces történetben. A többnyire stilizáló alkalmi ruhába (öltöny, estélyi – jelmez- és díszlettervező: Sinkovits Judit) bújtatott színészek, Heit Zsófi, Horváth Nóra, Jakus Szilvia, Kis Domonkos Márk, Kis-Horváth Zoltán, Nagy Cecília, Nemes Wanda, Soós Attila egyaránt érzékletesen jelzik azt az egy-egy jellegzetes tulajdonságot, ami a rájuk osztott szereplőket jellemzi. Molnár Gusztáv az, aki a legközelebb jut a főnök szerepében a teljes karakterábrázoláshoz, pedig igazán nincsen rá sok ideje.
Tulajdonképpen az atmoszféra az, ami miatt érdemes megnézni az előadást. Vagy ha esetleg nem látták/olvasták az első bekezdésben említett műveket, akkor ebből az előadásból kiderül az, hogy minek az ígéretéért lenne érdemes bepótolni ezeket.
