Hibát követnénk el, ha csupán érzékletesen és tökéletes élességgel bemutatott állapotokra és viszonyokra egyszerűsítenénk azt a rendszert, amit Zsótér Sándor épít fel Bernard-Marie Koltès A néger és a kutyák harca című drámájából a Katona József Színház Kamrájának előadásában. A rendező az írói szándékból kiindulva példabeszédként használja fel a szöveget. „Az ember néha olyan helyekről mesél, amelyek metafora értékűek, az élet, az élet egy aspektusának a metaforái, vagy valaminek, ami számára súlyos és magától értetődő... Az én darabom talán Franciaországról és a fehérekről szól; ha távolról, egy másik világ felől szemléljük ezeket a dolgokat, néha megfejthetőbbé válnak” – mondta darabjáról a szerző. Zsótér előadása némileg módosít: az egész mégis itt és most, velünk és sajnos általunk történik.
A történet kiindulópontja rendkívül egyszerű: egy francia vállalkozás az egykori gyarmatterületen építkezik, ám tragédia történik: az egyik bennszülött a telepen meghal. Követ érkezik Hornhoz, a telep vezetőjéhez: Alboury, a „fekete”, aki titokzatos módon jutott a telepre. Azt kéri, adja ki a holttestet. Horn a szavak szintjén barátsággal és megismerésre nyitottan közelít a feketéhez, ám valójában szenvtelen és fürkésző. Alboury saját védelmében próbálja magától távol tartani a vezetőt. Horn nyitottsága persze csak külcsín: a balesetért beosztottja és barátja, Cal a felelős, aki viszont folyton elveszett kutyáját keresi. Horn eközben próbál zöld ágra vergődni a Párizsból frissen ideszállított konzumlánnyal, Leonéval. Többfrontos harc nyílik: a testért és egymásért, hatalomért, befolyásért, látszatért és valóságért. A kockajátéknak – amely folyamatos, olyannyira, hogy a színészek a szünetben sem hagyják abba – ezúttal valódi tétje van.
Ambrus Mária stilizált, de többrétegű teret ad a játékosoknak: műanyag térelválasztók határolják a teret, amely körbeveszi a magányos telepet. A térelválasztók beépítése alkalmat ad a játszóknak, hogy körbe-körbejárják a telepet, akkor is jelen legyenek, ha nem láthatóak. A kék neonfények sejtelmesebbé-félelmetesebbé teszik a színhelyet. (Nota bene: a fények nagyon fontos szeparációs-kiemelő szerepet játszanak dramaturgiai szempontból is.) A tér egyik végén kis ablaktalan átrium-konténer, a másik végén kutyaház, lépcsők, és a fákat, a rejteket szimbolizáló, stilizált, furcsa kvázikordonok. Maga a telep pedig síntalpfákra épült, rajta a jelzés: MÁV - EU. Mintha valamiféle viszonylatjelzés lenne, és bizonyos értelemben az is: egy kulcs a sokból, amit Zsótér elrejt előadásában, amelyeket ha meglelünk, összeáll a puzzle minden kis darabkája.
Hasonló kulcsszerepe van a jelmeznek is. Benedek Mari beszédes ruhákat tervezett a szereplőknek. Horn (akiről tudnivaló, hogy már nagyon öreg, Leone-t az „utolsó esélyének” véli, ezért hozta magával) kissé retróeleganciával bír, selyemzakója idegen a közegtől. Leone az úgynevezett civilizációt hozza magával: magassarkúban, selyemkollekcióban tündököl, nem jár biztonsággal a talpfákon. Cal bakancsa, fekete öltönye és mintás inge identitászavart és a látszólagos harmónia által takart önellentmondást sugall. Alboury a hajától a talpáig sokszínű (ez is egyike a kulcsoknak), skótkockás öltönyt, szivárványszín pólót, világos cipőt és selyemszoknyát visel – itt viszont a látszólagos összeegyeztethetetlenség válik kiegyensúlyozottá.
Az Ungár Júlia dramaturg minden töltetet jól átültető fordításában elhangzó dialógusdráma elképesztő folyamatokat tár fel: a szűklátókörűség, a manipuláció, az előítéletek a maguk vegytiszta mocskában törnek fel Calból, sokszor nem is lehet tudni, hogy Cal manipulálja-e Hornt vagy fordítva. Horn valódi politikusként, a diadalmas és győztes képmutatás kombinátoraként tompítja Cal mélyéről feltörő gyűlöletét és zavaros világképét. Egymás nélkül képtelenek ők élni: Cal kutyájaként simogatja Hornt, hogy aztán a világ rendjének megfelelően Horn kockajátékban mindig elverje Calt. Cal sírva könyörög Hornnak, hogy ne hagyja el, s önmagát is megerőszakolja, hogy teljesítse Horn parancsát, amely szerint kerítse elő a testet. Cal fröcsögő gyűlölete a maga pusztaságában akkor válik igazán átélhetővé, amikor ő maga válik azzá, amit gyűlöl: szó szerint a szarba is hajlandó alámerülni, hogy lemeztelenedve, nevetségessé és szánalmassá válva mutassa meg a valódi önmagát: az édes máz mögött hörgő lélektelenséget.
A játék autentikus, átgondolt, ekképpen megélt és pontos. A színészek hihetetlen érzelmi energiákat használnak fel. Hajduk Károly a finom úriembertől indul, Horn szerepében elvet minden őszinteséget – talán egyetlen alkalommal, Cal ölében képes felszabadulni. Maszkja folyamatosan mállik le róla, végképpen akkor, amikor Leone-t a kutyaházba parancsolja. Tóth Anita őszinte és emberi: Nem okos, nem művelt Leonét játszik, aki fél a nem-civilizációtól, fél találkozni az emberekkel – mégis, mivel ember, képes ha nem is átlátni a helyzetet, de helyes döntést hozva választani a mégoly gyanús, ám valódi és a megszokott, civilizált, ám velejéig hazug között. Fekete Ernő (Alboury) óriási önfegyelemmel állja a harcot: figyelme is érezhető, koncentrált nyugodtsága és kiegyensúlyozottsága, a harcra kényszerülés felismerése mélyen humánus, pontosan és önmagát ismerően gondolkodó embert formáz. Cal alakításával mind fizikailag, mind szellemileg tökéletes erőnlétet bizonyít a szavakat megrágó, dühös megvetéssel maga elé köpő Keresztes Tamás: hihetetlen sokoldalúságról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy az őrült beszéd is rendszerként hangzik a szájából, az utolsó előtti pillanatokig képes érveket hamisítani magának. Érzelmi csúcsokat és értelmi mélypontokat futtat át magán. Az egyetlen érzelmi kapcsolata, a kutya elvesztése iránt érzett és folyton felidézett fájdalma, állandó öntördelése, szüntelen szenvedése valóban őszinte: az önmagával való szembenézés, az önismeret teljes hiányáról tanúskodik, s a darab ezáltal lesz megrázó.
De az igazán mellbevágó, hogy – hiszen valódi, vérbeli politikai színházat látunk – mi magunk állunk a telepen lecsupaszítva. Amint elutasítjuk az ismeretlent, gyanúsnak bélyegezzük a sokszínűt, bizalmatlanul és őszintétlenül viszonyulunk azokhoz, akik nem olyanok, mint mi, akiken átgázolunk, kulturális és identitásbéli sajátosságaikat semmibe vesszük, intoleráns és alkalmatlan módon létezve.
Az egyetlen út, ha meglátjuk a gyanús mögött is az őszintét, a látszat mögött a valóságot. Ehhez „mindössze” a sallangokon való túllépésre van szükség. Józan, paraszti észre, ha jobban tetszik: Leone felismeri Alboury sokszínű és titokzatosságában is őszinte valódiságát. De harc lesz, mert elkerülhetetlenné tettük. Lírai, de lezáratlan képpel ér véget az előadás. A befejezés igazán csak rajtunk múlik.