Emberi kapcsolatok, emberség és reakciók eszmék tükrében a második világháborút megelőzően – a téma nem újszerű, Groó Diana, Kathrine Kressmann Taylor levéldrámáján keresztül mégis képes egy új nézőpontot bemutatni. Két barát, az amerikai zsidó Max és a német banktisztviselő, Martin szinte testvéri kapcsolatán keresztül követhetjük végig a Harmadik Birodalom létrejöttét, ami nem csak kettejük barátságába, de Max húgának és Martin szerelmének, Griselle-nek az életébe is kerül. Hiába a két széles látókörű, emberszerető, gondolkodó lény, nem tudnak kikecmeregni a gödörből, amit hataloméhség és a gyűlölet képmutató politikája ásott.
Martin, a német banktisztviselő, aki résztulajdonos egy amerikai galériában, éppen hazatér az Államokból Németországba 1933-ban. Jóbarátja, Max, a zsidó galériatulajdonos becsülettel, havonként küldi az elszámolást az üzlettársnak, amely mellé levelet tűz, ezekben elmélkedik, beszámolván mindennapjainak problémáiról és kétségeiről, identitás és létezés kérdéseiről, az emberekhez fűződő viszonyáról. Martin ezt viszonozza, s sok sort váltanak Griselle-ről is, a színészi ambíciókkal rendelkező lányról, aki ezidőben Bécsben tartózkodik. Az első fordulat akkor következik be, amikor Max megkérdezi, „ki is ez az Adolf Hitler”, merthogy nem túl kedvező dolgokat lehet felőle hallani. Ekkor még Martin is némi távolságtartással kezeli a nagy machinátort, de már első szavaiban érződik a csodálat. Max egyre több nyugtalanító hírt kap a Német Birodalomból a zsidóüldözésekről, Martin pedig egyre inkább próbálja megmagyarázni a történteket, a német nép elkeseredettségére hivatkozik: „végre felemelhetjük a fejünket”, mondja, majd egyre zavarosabb elméleteket fejt ki a fajok egyenlőtlenségéről, ecseteli az együttműködését az állammal, mígnem eljut oda, hogy „a barátom voltál, Max, de nem a fajod miatt, hanem annak ellenére”. És bár Martin teljesen elfordul barátjától – ez érzékelhető abból is, ahogyan egyre inkább elhagyja az udvariassági formulákat, teljes névvel köszön el –, azonban Max a kapcsolat megszakítása ellenére úgy dönt, hogy ír barátjának, mert Griselle Berlinbe ment fellépni, majd eltűnt: húgának írt levele „Adressat unbekannt” (a címzett ismeretlen) jelzettel érkezett vissza. Martin megírja neki, hogy a lány hozzá fordult, de elutasította. Nem segített neki, hiszen mi lesz akkor az ő reputációjával? Így tudósítja Maxot a lány haláláról. Max azonban folytatja a levelezést: teljesen érthetetlen üzeneteket küld Martinnak, amit akár kódolt szövegként is fel lehet fogni. Martin egy kézzel címzett levélben, amit nem postán, hanem konspirációval juttat el Maxhoz, megírja, hogy kihallgatták a hatóságok ebben az ügyben, amiről neki fogalma sincs, és kétségbeesve kéri „öreg barátját”, hogy ne írjon neki ilyen üzeneteket. Azonban Max folytatja az ál-kódolt üzenetek küldését, mígnem utolsó levelét visszakapja, „Adressat unbekannt” felbélyegzéssel.
Groó Diána ügyesen alkalmazkodik a Spinoza-ház kicsiny teréhez: a szereplők – a tér bal oldalán álló László Zsolt (Martin) és jobb oldalán lévő Kulka János (Max) – nem beleélik magukat a szerepekbe, hanem jelzik azokat, illusztrálják az éreztetetten (felolvasás, levelek, borítékok) dokumentumalapú drámát. Éreztetik, kettejüket nagyon erős, megbecsülésen, bizalmon és tiszteleten alapuló barátság fűzte össze, ám lassan világossá válik, hogy mégsem annyira hasonlóak. Martin hazája kudarca miatt belül önsajnálkozó, megtört ember, akinek az új birodalom lehetősége új reményt kínál. Bármennyire is szabadelvű, értelmes, gondolkodó embernek tűnik, abban a pillanatban, amint valaki képes látszólagos megoldást adni problémáira, minden fogaskerekét a vasfeldolgozóba dobva követi, legyen annak az új reménynek bármi is az ára. László Zsolt pontosan érzékelteti a változást, nem csak a jelmezzel (begombolja mellényét egy ponton), hanem gesztusaival is: az elsőre szelíd, jámbor polgárt egy pillanat alatt változtatja át birodalmi hivatalnokká, az Új Rend boldog és szorgos alakjává. Ezzel szemben Kulka érzékeltetése folyamatosan az elesettséget, a bizonytalanságot, a tehetetlenséget kommunikálja. Ő a gondolkodást választotta, de filozofálgatásainak mellékhatása a döntésképtelenség: addig mélyítette e csöndes, békés tevékenységét, hogy mindenre képtelenné vált, még saját húgát sem képes megmenteni. Kettejük pontos színészvezetése felveti a kérdést: de ki tehet minderről? Az egyik fél töketlen, és döntésképtelen, a másik bármit megtesz, csak közben nem képes értékelni, így embereket írt ki. Ki, kit választana? Max a kegyetlen bosszút választja, s ezzel ugyanúgy emberségét veszti, mint Martin. Ami menti, az legfeljebb az, hogy ő „csak” visszaüt, s a bosszúállás szellemes módjával talán beláttatja Martinnal, hogy amit választott, nem olyan tiszta és egyértelmű, mint gondolja. De Martinnak nincs esélye megbánni a tetteit: az általa magasztalt állam üzembiztosan csap le rá. Mindenesetre az bizonyos: mindenki elveszett.
Merétei Tamás és Nonn Zsuzsi látványa praktikus, és végiggondolt. A két színészt egy zongora választja el, amely mögött, nekünk szinte végig háttal Pető Kata (Griselle) ül – rendkívüli önfegyelemmel és koncentráltsággal –, néhány dallamfutammal „játszva át” a levelek feladása és megérkezése közben eltelő időt. A levelek a zongorán át érkeznek, amit mi egy felülre feszített tükör segítségével is nyomon követhetünk, a tükörre az érkező borítékok képe van kivetítve. Kulka és László felváltva olvassák a leveleket, hol a feladó, hol a címzett nevében, de az egyetlen síkba játszott két időtartam színpadi montázsának köszönhetően a reakciók kölcsönösen láthatóak, írás és olvasás közben egyaránt. Matkó Tamás aláfestései dallamosak, hangulatosak, és kiemelik az érzelmeket.
Hogy az évad kezdeteként két nap alatt lezajlott két színházi bemutató (a másik Ödön von Horváth Istentelen ifjúsága Zsámbékon, Vidovszky György rendezésében) egyaránt a Harmadik Birodalom első éveiben játszódik, nem lehet véletlen. Sokat sejtető üzenet társadalmunknak, 2008 szeptemberében.