Ha a néző beül egy Feydeau-bohózatra, tudja, hogy nagy meglepetés – már ami a cselekményt illeti – nem érheti. Lesz számos ajtó, azzal a praktikus céllal, hogy jól el lehessen rejteni mögéjük az aktuális szeretőt a házastárs elől, lesz kavarodás, ki-be rohangálás, lesznek félreértések és titkos alkuk, de a végére minden szépen elrendeződik, és kiderül, hogy a házastársi hűség (még ha ki is került az új magyar Ptk-ból) Feydeau szerint nyomokban még fellelhető fogalom volt a XIX. század végén. A néző amúgy azzal az előre megfontolt szándékkal ül be a darabra, hogy ő márpedig itt nevetni fog. Meglepetés a zalaegerszegi előadáson sem éri, és nevetni is fog: az előadás első felén kevesebbet, a másodikon jóval többet.
Hogy ki a címszereplő (Hamvai Kornél fordításában a hülyéje, más fordítások szerint a balek vagy a tökfilkó), azt sem nehéz kitalálni, hiszen a Nagy Péter alakította Pontagnac-ról már első megjelenésekor csak úgy süt a balfékség. Nadrágja a bokáját verdesi, bajszát Hercule Poirot e férfiúi ékesség gyalázatos paródiájának tekintené, és a sétapálcája is mindig útban van valahogy. Mégis hódítani akar, ráadásul épp egy erényes asszonyt, régi barátjának feleségét, aki csak bosszúból hajlana a légyottra, ha megtudná, hogy a férje megcsalja, de akkor már kétszeresen adná vissza a kölcsönt, hiszen van még egy hódolója, Rédillon. A férjének ellenben esze ágában sincs megcsalni, de egy régi botlásának társtettese bumerángként tér vissza az életébe. Persze, neki is van férje, ahogy Pontagnac-nak felesége, és innentől kezdve megindul a félreértések és tervezett félrelépések lavinája.
Tudjuk, az alaphelyzet felvázolásához idő kell, adott esetben egy egész felvonás, mégis, az előadás első fele, egészen a második felvonás közepéig, egy kicsit tempótlannak tűnik, és nevetni is csak ritkán nevetünk. Pedig a színészek teszik a dolgukat, és érezhető Tasnádi Csaba rendező szándéka is a pontos helyzetkibontásra, valamint a szövegben és a helyzet-, jellemkomikumban rejlő lehetőségek kiaknázására, mégsem indul be úgy istenigazából az előadás, mint amikor a petárdák csak sisteregnek, sisteregnek, de nem robbannak. Ezen a két rivális, Pontagnac és Rédillon szavak nélkül, torok-, gyomor- és bélhangokkal vívott párbaja sem változtat, és az már kérdés lehet, hogy az ilyesfajta humor egyszerű hatásvadászat-e vagy bír valami egyéb funkcióval is az előadásban. A második felvonás vége felé azonban felpörögnek az események, és a zárójelenet már egészen kiváló az összes szereplőt felvonultató és megmozgató kavalkádjával. A tempó a harmadik felvonásban sem esik vissza, kitart egészen az előadás végéig.
Rajzoldy Gergely díszlete sajátos, de szerencsés keveréke a kifinomult, szecessziós szobabelsőknek és a szándékoltan ízléstelen kiegészítőknek (festményeknek, vázáknak, szobroknak). Varjas Zsófia ugyancsak eklektikus jelmezei a szereplők – nem túl bonyolult – karakteréhez igazodnak. Pontagnac hódítónak szánt, de nevetségessé váló ruházata az egyik véglet, Lucienne visszafogottan elegáns toalettje pedig a másik.
Pap Lujza Lucienne-je a körülmények áldozata, a hűségesnek született szerelmes asszony, akit csak a férje bizonyosnak látszó hűtlensége taszít a hódolók karjaiba, kizárólag a bosszú, nem pedig a saját öröme kedvéért. Éppen attól válik hitelessé az alakítása, hogy (egyébként a tőle megszokottól nagyon is eltérően) nincsen benne semmi irónia: egy egyszerű, tiszta lélek, egyszerű, tiszta reakcióit állítja elénk. Vele ellentétben Nagy Péterről végig azt érezni, hogy minden igyekezete ellenére sincs a helyén ebben a darabban. Mintha egy kamasz idősebb rokona ruhájába öltözve felnőttet játszana, és ennek az lesz a következménye, hogy amikor a darab végén megdobálják, nem tudunk jó szívvel nevetni rajta, inkább sajnáljuk, hogy mibe is keveredett ez a meggondolatlan kölyök. Vannak azonban, akikhez jobban passzol ez a komikus szerepkör, mint az egyszer ugyan megbotló, de azt százszor megbánó férj szerepében Urházy Gábor László (Vatelin), az önimádó hódolót alakító Kricsár Kamill (Rédillon) vagy a sok-sok órával felszerelt, vehemens üzletember, Kiss Ernő (Soldignac). De üde színfoltja az előadásnak Mester Edit és Balogh Tamás (a Pinchard házaspár) nagyothalló asszonya és ezredes férje is.
Minden jó, ha a vége jó, itt pedig a darab végére nem csak a színpadon rendeződnek el a konfliktusok, de a néző is azzal a jóleső érzéssel állhat fel a székéből, hogy tett valamit az egészségért – elvégre a nevetés erősíti az immunrendszert és megdolgoztatja a rekeszizmokat.