A szerelmet sokféleképpen lehet magyarázni, de az bizonyosnak látszik, hogy többek között a magány ellenszere ez a furcsa érzés, magányosságunk pedig ezer dologból következhet, Harold és Maude esetében ez a társadalmon kívüliség. Rendkívüli stílusérzékkel és prémiumkategóriás játékkal színpadra állított rendhagyó szerelmi dráma jóról és rosszról, életről és halálról, mert „ami ma közhely, az holnap igazság, és fordítva”.
Harold egy fiatal srác, aki krónikus szeretethiányában azzal köti le minden kreatív energiáját, hogy jobbnál jobb ál-öngyilkosságokkal rémisztgeti anyját, akitől egyetlen valódi szeretetdózisát akkor kapta, mikor fals halálhíre után anyja a boldogságtól zokogva hullott karjaiba. Azóta azonban semmi, hiába a sok akasztás, robbantás, csonkolás, a drága mama felszínes érzelmekkel átitatott egykedvűséggel keresi fiának a megfelelő társat, mindhiába. Maude egy idős hölgy, aki a világ sötét oldalát teljesen kizárta az életéből, és mindennapjait a naivitás legmagasabb szintjén, de ellenállhatatlan céltudatossággal éli. Egy nap mindketten egy ismeretlen temetését csodálják hobbi gyanánt, és egyben egyetértenek: kevés izgalmasabb dolog van a halálnál.
Rácz Erzsébet rendező ettől a ponttól olyan következetesen építi fel a halálban az életet kutató, a valósággal barátkozni sem akaró fiú, és az élettel teljes összhangban lévő, a sztenderd társadalmi béklyókat az utolsó szálig levetkőző, de annak helyét valódi értékekkel megtöltő asszony között, hogy a történet drámaisága még a melodrámatikus elemek ellenére is képes a hatásvadászattól teljesen mentes maradni, amivel egy egészen furcsa atmoszféra teremtődik meg a realitás és fikció között félúton. Annyira hétköznapi a probléma, és annyira következetes és élettel teli a két főszereplő, hogy a történet finom abszurditása, ami a mellékszereplőkkel és a két, kívülről „flúgosnak” tetsző főhőssel jelenik meg, nem kap átütő szerepet, csak „megbolondítja” a történetet.
Kolovratnik Krisztián Harold szerepében nem sokban különbözik egy mindent tagadó, rapszodikus érzelmekkel teli kamasztól, és pontos ívet rajzol a szeretetben egyre inkább feloldódni tudó fiúnak, aki a tagadott élet helyére végre be tud illeszteni valamit, pontosabban valakit: a lényeget a lényegtelentől leválasztani képes, kristálytiszta világképpel rendelkező Maude-ot, akit Vári Éva olyan elragadó természetességgel, és hátborzongató pontossággal formál meg, hogy csak a zseniális szóval illethető – bármennyire is elcsépelt jelző is legyen ez. Élvezetesen egészíti ki a képet Szilágyi Zsuzsa valódiságot hazudó anyafigurája, Szőlőskei Tímea üdítő diáklány- és „C”-kategóriás-forróvérű-színésznő-paródiája, Kovács Ferenc egyszerű hekusa, valamit Dózsa Zoltán félszeg papja és tehetetlen pszichológusa.
És igen, ez a történet hollywoodi sztori is lehetne, amiben el lehetne búsongani a későn egymásra talált szerelem tragédiáján, amit Rácz moziterem-díszlete, valamint a sokrétűen és patentmód használt videók még erősíthetnének is, de az előadás nem áll meg a felszín fülsüketítő kapirgálásánál, hanem bátran kiáll amellett, hogy a szerelem túlmutat az esztétikán és valójában csak az értelem és a lélek szintjén értelmezhető. Ugye, milyen közhelyes. ► (zsb)
