A dolgos kis normandiai családi ház ablakából jól látszanak a történelem egyik legnagyobb szabású háborús hadműveletének részletei, ami a sufniban zajló heves lóbelezés szünetében jó programnak ígérkezik. A családfő és visszamaradott fia mellett a házban él három nő: Marie, Marie és Marie, akik közül az egyik négy éve együtt él egy német katonával, és ezen a napon szeretnének megesküdni. A falon egy náci és egy amerikai zászló (hiszen ki tudja, mi lesz a nagy nap vége). A fel-felbukkanó abszurd háborús figurákkal kiegészített groteszk történet tökéletes vígjátéki alapanyag, amely azonban nem adja könnyen magát.
Olyannyira nem, hogy Kiss Csaba rendezőnek nem is sikerült legyűrnie. Sem bohózat, sem szomorújáték, sem tragikomédia nem kerekedett a mélyen cinikus, és radikálisan pacifista játékból. Az események az első felvonásban még hullámzó, a másodikban pedig már folyamatosan egysíkú érzelmi szinten, teljesen tét nélkül folynak. Ezt a tétnélküliséget egy könnyed bohózat, egy eleve klisétikus rendezés talán még elviselné, de egy súlyos tartalommal megpakolt groteszk tragibohózat eldöntetlen formai irányvonal nélkül már nem. Ugyanis nem látszik pontosan, hogy „miért” is választotta a rendező pont ezt a darabot, és ez a vezérfonal nagyon hiányzik egy olyan határozott állásfoglalást követelő műnél, mint Boris Vian Mindenkit megnyúzunkja.
Az így eszmeileg magára maradt morális játék kénytelen a bohózat elemeivel szórakoztatni a közönséget, ahhoz viszont lassú, darabos, és rosszul ütemezett, karakterei pedig többnyire kidolgozatlanok, és a felvázolt alapstílushoz képest nem elég kontrasztosak. Pedig nagyon is meg van mondva, hogy mikor van reális, és mikor van abszurd színjátszás, viszont ezek nem egymást segítve, hanem egymással alig kommunikálva elhaladnak egymás mellett a színpadon. Az így létrejött jelenetek pedig a bohózat műfajával teljesen szembemenve nagyon is konstruáltak, ahogy a poénok nagy része is színpadias, miközben ezeknek a legnagyobb természetességgel kellene megtörténniük (már az adott lehetetlen helyzet keretein belül). Ez a természetesség viszont csak néhány pillanatra ragadható meg az általános sótlanságban, például Szűcs Péter Pál nyámnyila katonatisztjében, Horváth Lajos Ottó vérbeli farmer figuráját kedves következetlenséggel következetesen hiteltelenítő apakarakterében, Lengyel Tamás bolondjában, és Trokán Anna duzzogó Cyprienne-jében.
Az ötlettelenség, és az idő előrehaladtával egyre inkább magára hagyatottan sodródó cselekmény viszont nagyon is erős képpel, és tételmondattal zárul: „Éljen Franciaország, vesszek a civilek!” Legalább ekkor megtudjuk, hogy mi is lett volna a célja ennek az darabnak, és talán az előadásnak is, ha már az ígéretek, és a kétségtelenül kecsegtető műfaji meghatározás ellenére csupán egy-két nevetés, néhány mosoly, és halvány búsongás jutott a nézőtéren ülőknek.
