Szerelmi háromszög: szokványos téma. A Budapesti Kamaraszínház előadása Jákobi és Lájdentál „barátságáról” szól, aminek állóvizét kissé megzavarja egy telt keblekkel és óriási tomporral rendelkező ravasz nőcske. Mi az, amiben mégis újat tud hozni az előadás? A szarkasztikus humor, amivel az egyes karakterek gyengeségeit és a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát kezeli. Tipikus a kérdés is, ami a felmerülhet a produkcióval kapcsolatban: jó, jó, szórakoztató, de vajon aki szeretne, talál-e benne valamiféle állásfoglalást az értékítélet ügyében?
Lájdentál úgy hiszi, hogy Jákobi és ő világra szóló barátok. Napjaikat kettesben, a teraszon ülve dominózással töltik. Míg csak egy napon ki nem derül, hogy Jákobi unja az egészet, és más utakon szeretne járni. Feláll hát az asztaltól és faképnél hagyja állítólagos barátját, mindenféle magyarázat nélkül. Amikor legközelebb találkoznak, Jákobi már a Willendorfi Vénuszra emlékeztető Ruth-tal ücsörög a cukrászdában. Ettől a pillanattól kezdve, hogy hármójuk életútja keresztezte egymást, elkezdődik a harc, a versengés a másik szerelméért vagy éppen a másik barátságáért (mikor melyik hasznosabb?). Végül kié lesz (vagy nem lesz) a nőcske? Egymásra talál újra a két állítólagos barát? Maradjon ez az előadás titka.
A három színész, Szőlőskei Tímea, Kerekes József és Törköly Levente nem játsszák rosszul a rájuk szabott szerepet, csak annyi a gond, hogy ezek a karakterek elég sematikusak. Ruth olyan nő, aki bár nem szeretné, ha külsője alapján ítélnék meg, mégis pontosan tisztában van vele, hogy csakis ennek segítségével hódíthatja meg a férfiakat, mert nincsenek belső értékei. Egy máz az egész nő, aki mérhetetlenül ragaszkodik ahhoz, hogy rajongjanak érte és mindig ő legyen a középpontban. Szőlőskei Tímea játékában is ez a mesterkéltség, külső megfelelési kényszer mutatkozik meg, illegeti-billegeti testrészeit. Jákobi lehetne a kitörni akaró hős, ha nem lenne önző. Ez az oka annak, hogy sem párkapcsolatát, sem a barátságot nem tudja értékelni. Meg hát ő is ösztönlény, aki elájul a külsőségektől, és ami belül lakozik, azt egyáltalán fel sem akarja fedezni, mentségére legyen mondva, hogy nincs is nagyon mit felfedeznie. Kerekes József kocsányon lógó szemeivel és fölényes beszédstílusával életszerűen formálja meg Jákobi karakterét. Lájdentál a szeretethiányos, birtoklási vágytól szenvedő, magára hagyott önsajnáló barát lenne, ha egy ilyen kapcsolatot barátságnak lehetne nevezni. Hogy milyen szerelmes lenne, az nem derül ki, hiszen Ruth-nak inkább csak azért udvarol, hogy Jákobi közelében maradhasson. Törköly Levente is hiteles Lájdentál szerepében, gondoskodó, mindenlében-kanál magatartásával.
Érdekes kis dalbetétek díszítik az előadást. Igazából mondhatnánk úgy is, hogy teszik szájbarágóssá és némileg közönségessé. Mindez részben Borgula András rendező számlájára írható, ahogy az is, hogy az előadásnak nincs konklúziója, nem értelmezhető általában az emberre. Így marad minden a színház szintjén, anélkül, hogy megéreznénk az előadáson az életszagot. Visszatérve a szájbarágósságra, Horányi Júlia Ruth-jelmezéről is ugyanez állítható: ötletesek, mégis túlzóak az óriási kitömött mellek és tonnás fenék. Horányi Júlia díszlete viszont annál figyelemre méltóbb. A kis térben a jelenetváltásokat egy forgószínpaddal és egy forgóajtóval oldotta meg, a színtér közepére pedig egy óriás hűtőszekrényt állított, szimbolizálandó Ruth külső frusztráltságát.
Ha két szóval akarnánk jellemezni az előadást, azt mondhatnánk, hogy mérhetetlenül groteszk. Minden úgy jelenik meg benne, mintha nagyítóval néznénk. A figurákon egyszerre nevetünk és szánjuk őket azért, amiért ilyen esetlenek, bugyuták és értéktelenek. Nincs azonban igazi konfliktushelyzet, sem tetőpont, így a katarzis is elmarad, csak egy újabb ironikus dalocskát kapunk lezárásként. A kérdés a végére talán mindössze annyi lenne, hogy minden megoldható-e a színpadon egy kis iróniával? És ha igen, vajon az életben hogy van ez?