7óra7

Zavart sirályok
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Zavart sirályok

2010. 10. 03. | 7óra7

A kiírt kezdéshez képest negyed órával korábban engedik be a nézőket, akiket a színészek már a nézőtéren ülve várnak. Van aki, beszélget a közönséggel, mások egymással, de akad olyan színész is, aki egy pillanatra sem mozdul ki a belső világából - koncentrál. Sárosdi Lilla és Katona László dialógusa jelzi, hogy itt az ideje csöndben maradnunk, Nagy Zsolt pedig közli: kezdődik az előadás – és kipróbálja a Thália Régi Stúdiójának összes világítását.
Ezzel a gesztussal finoman mosódik össze színház és valóság, az elkövetkező pár percben pedig külön kérdés nélkül a Siráj magával ránt minket, és már csak benne létezünk – nem kell kérdeznie, hiszen a jegyváltással azt jeleztük, szívesen részt veszünk a varázslatban. Eltűnik a határvonal, amiben nagy szerepe van a színpadképnek, illetve a látványnak, hiszen klasszikus katedra nincs előttünk, csak a stúdió pévécépadlója, amin a színészek – akiket lehetetlen leválasztani a szerepükről - utcai ruhájukban játszanak. Bár a látványelemek a valóság illúzióját keltik, más formai megoldások folyamatosan jelzik, hogy ez színház: a felvonásvégek bemondása, az „új formák kellenek” felkiáltások, és a néha bezáródó dialógusok, melyek klasszikus színházat idéznek – de ezek sokszor kifelé is szólnak, nyugodtan belefolyhat a néző, még azt is megvárják, hogy kikapcsoljuk a telefont, ha megszólal. Szinte mindenben ott van ez a kettősség, bevonják a nézőket a játékba (például amikor Csákányi Eszter megpróbált valakit elcsábítani, vagy Tilo Werner tollat kért), amivel egyszerre éreztetik a közvetlenséget, hogy nem kell zavarban lennünk, partnerekként tekintenek ránk, és ezekkel azt is éreztetik, hogy ez játék – komoly játék.
Míg csodálkozunk a színházi elemeken, Kosztya Trepljov élete teljes egészében fut el előttünk. Ő a valódi tehetséges művész, aki nem csak színleli az alkotást, hanem szívből, önmagából ír. Nagy Zsolt rendkívül természetesen „játssza” el ezt a „szerepet”. Szinte nincs is különbség színész és szerep között: viselkedésében, jellemében teljesen egybeolvad a kettő. Érzékeny kapcsolat ez: olyan „átélés”, melyben játszó számára szinte nem is következhet más közölnivaló, mint a megtanilt szöveg. Ennek köszönhetően az önmarcangoló, de harcos, mégis kétségbeesett és kiutat nem találó Kosztya Trepljov életre kel, és előttünk vívja meg a harcát az emberekkel és az őt körülvevő „művészekkel”. A főszereplő tekinthető magának Schilling Árpádnak, a rendezőnek is: az új formák hirdetése, a harc, ami nemcsak a nézővel és a nézőért zajlik, hanem sokszor a szakmával is, hogy végre történjen valami... A színpadon történteket - mielőtt bárki bármilyen konzekvenciát levonna - tekintsük szimbolikusnak. De nem is kell ennyire konkretizálni az előadást. Kosztya valódi tehetség, ahogyan azt az orvos ki is mondja, ám érzések felidézésén nem képes másra, nem tudja az egészet rendszerben látni.
Terhes Sándor rezonőr Dorn doktora értékőrző ember, aki lát, észreveszi a valódi értéket, intelligensebb az átlagnál, de a harchoz, ahhoz hogy tegyen is valamit érte, gyenge. Látszik rajta egyfajta felsőbbrendűség - hiszen ő valaha kihasználta az embereket, minden nő oda volt érte -, de a beletörődés is, hiszen már elfogadta, hogy ilyen a világ. Mindent átlát, de nem tud érte tenni. Kosztya tökéletes ellentéte az anyja, Arkagyina: számára az alkotás ipar. Mint a robot játssza a szerepeket, mindent formából megoldva. Csákányi Eszter csodálatosan taszító, annyira hihetően üres, rosszindulatú, féltékeny és komplexusos anya, hogy az embernek kinyílik a zsebében a bicska. Hátborzongatóan elképesztő, amikor Kosztyával veszekednek: játék közben játssza el a szerető anyát, mindenkit becsap, és mindenkinek őt kell szeretnie. Trigorin, az író, az „ipari” művész másik képe. Őt annyira megszállta az ihlet, hogy írnia kell. Igazából a pénzkeresés szállta meg: nincs egy igaz, őszinte mondata, hiszen minden képet mások mondataiból rak össze, és még a nyelv, amin ír, sem a sajátja. Ők rántják bele Nyinát is az úgynevezett művészi „vérkeringésbe”. Nyina elsősorban innen elvágyik, könnyű a siker vágyására is csábítani. Láng Annamária ösztönös, elhamarkodott és másokat csodáló emberként testesíti meg, akibe Trepljov többet lát bele, mint amennyi valójában benne van. Hogy tényleg tehetséges-e, képes-e az igazi alkotásra, azt soha nem fogjuk megtudni, hiszen – talán – túl korán kerül bele a darálógépbe, ahol nem tud érvényesülni, és felemésztik. Ez köszönhető annak, hogy Nyina csak csodálja a világot jelentő deszkák hőseit, akik örömmel játsszák tovább előtte ezt a szerepet, ő pedig mindennek bedől, hiszen sikerre vágyik. Mikor visszatér, már tisztában van azzal, hogy tehetségtelen lett, hogy nincs egy igaz mondata, hiszen ösztönei nem valósak, csak bemeséltek. Láng Annamária játékának tetőpontja a záró dialógus: itt teljesen egybeolvad a szerepével: sír, megbolondul, szeret, menekül, összetörik és harcol egyszerre, de innen nincs tovább, Nyina túljátszotta az életét, és elhagyja Trepljovot, már egyáltalán nincs bennük közös.
Sárosdi Lilla Másája erős finomsággal adja tudtunkra Kosztya iránti szerelmét és rendkívül ellenszenves módon használja ki Medvegyenkót, aki nem képes ellenállni az elnyomásnak. Katona László, szöveg nélkül pontosan elhelyezett gesztusokkal mutatja be e jobb sorsra érdemes, de méltóságát vesztett ember lelkivilágát. Szorongásaira és érzékenységére a jószágigazgató Samrajev még jobban ránehezedik, amit Scherer Péter teljes szívből ad: az elnyomott, kétkezi munkás, aki nem képes elviselni saját szerepét, és úgy igyekszik kitörni, hogy érezteti: neki a birtokot illetően nagyobb hatalma van bárkinél, ő felsőbbrendű és nélkülözhetetlen. Viszonya feleségével, Polina Andrejevnával tipikusan elhidegült, olyan „biztos volt oka, hogy összeházasodtunk” párt alkotnak. Péterfy Borbála napjaink naprakész, emancipált, tudálékos, odafigyelő és mégis elnyomását vállaló önsorsrontó asszonyát hozza. Szorin, pedig szeretne kilógni a sorból: megvan (volt) benne a képesség, hogy kitörjön, de sorsa miatt kénytelen volt belefásulni a hétköznapok posványéletébe, és mire megadatott a lehetősége, hogy igazán létezzen, már megöregedett. Sokszor szívszorongatóan őszinte Gyabronka József játéka, aki a fent kibontakozó színjátszás csúcsa: lehetetlen eldönteni, hogy tényleg ilyen-e, vagy sem, tökéletes egybeolvadás, és bársonyos hangon megvalósított forma, ami – szerencsére – nem hajaz a közönség együttérzésére.
A szeánsz (azért nevezem így, mert nem klasszikus színházi, hanem sokkal inkább amolyan együttlátás hangulata van az előadásnak; a játékosok elmesélik, mit gondolnak arról, amiben élnek – nagy szavak nélkül - és amit látnak belőle, de meg sem fordul a fejükben, hogy csak nekik lehet igazuk, egyvalamit várnak: hogy figyeljünk és gondolkodjunk, amit viszont könnyedén érnek el játék közben; szeánsz ez: leülünk, megnézzük a közülünk „kiválasztottak” varázslatát, szinte egy ritmusra létezve, majd gratulálunk, kisétálunk, és amit belénk ültettek elkísér minket, és talán még foglalkozunk is vele) része a különös tragikum is: itt Trepljov nem hal meg, „csak” összetöri a hegedűjét. De ez a kép túlmutat önmagán: Trepljov számára a művészet az önmegvalósítás volt, az élete, az egyetlen remény a holnapra. Így ez a tett számára rosszabb, mint a halál. Várnánk utána a megszokott pisztolydördülést, de nem jön, hiszen itt feloldozás lenne: megmenekülne, de Trepljovnak így kell tovább élnie. Mindez egy tévedésnek köszönhető, aminek következtében elvesztette az egyetlen társát, a Sirájt – Nyinát. A különös címzés, bár lehet egyértelmű is, mégis többfajta lehetőséget vet fel. Utalhat egy személyiségzavaros sirályra (ahogyan Nyina is az), lehet Schilling Árpád részéről egy cinikus felkiáltás: „Siráj!”, vagy csak egy elrejtett reakció az új formákra – hiszen erről is szó van -, ami a klasszikustól eltérő címzés. A másik válasz maga az előadás: az új formák hirdetésével szükségszerűen valami elképzelhetetlenül radikális előadás jelenik meg a szemünk előtt, pedig a megoldás sokkal kézenfekvőbb. Schilling Árpád válasza a teljesen letisztult előadás és színpadkép, ami pár székben, egy asztalban és rendkívül részletes rendezési koncepcióban mutatkozik, vagyis nem kell effektekkel teletűzdelni az előadást, ha a fej rendben van. Így az új forma” - maga a tartalom.
A Siráj „civil” és alkotó nézőnek egyaránt szól, az utóbbiról rendkívül keményen és kegyetlenül formál véleményt: szinte mindenki ipari művész, akiknek az alkotás nem más, mint egy reggeli blokkolás a gyárban. Ugyanakkor amitől igazán több tudna lenni, azt sokszor nem képesek felfogni, és ha netán felbukkan ebben a világban egy igazi tehetség, azt előbb-utóbb felemésztik, kivetik maguk közül, felőrlik, mert veszélyeztetve érzik magukat általa. Trepljovban megvolt a képesség, hogy változtasson az őt körülvevő világon, erő is volt benne, de mégis feladta. Hibázott, Nyinát félreismerte és puszta illúzióból mosta össze személyiségét a számára ideális nőképpel, de ő nem volt olyan, mint Trepljov. Ebbe Nyina beleőrült és végleg tönkrement. Trepljov tudása pedig nem más, mint felelősség, hogy kamatoztassa tudását, a feladás pedig nem megoldás: egyenlő a halállal, ahogyan a bukás is, ami szükségszerűen figyelmetlenségből következett be. A világ pedig nem más, mint a Sirájban látott harcok, kapcsolatok összessége. A kérdés az, hogy vajon ki fog győzni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr218003699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.