A hagyományok közül is a legszilárdabbak a hithez fűződőek, ezek egyik legrégebbi és legmasszívabb bástyája kétségkívül az ortodox zsidó vallás, tele szabályokkal és megkötésekkel. Sheldon Harnick, Jerry Bock és Joseph Stein musicalje (amely Sólem Áléchem novellái alapján készült) ebben a közösségben játszódik, sábeszdeklik, _shabbat shalom_ok és pajeszok sűrűjében, egészen addig átlagos békében, amíg fel nem bukkan egy városi zsidó, aki romantikus hevülettől, meg némi agitációs hajlamtól fűtve végérvényesen teret nem enged az érzelmeknek a hagyomány ellenében, amely lépéssel csakhamar felborul a kis közösség élete. Az ostor pedig Tevje hátán csattan, akinek öt lányából valamennyi szomjazza ezt a romantikát, és az egyes szabályokon túli szabadságot. De mit tehet egy szerető apa, ha lányai boldogságának útjába kerül a hagyomány? A szabályok üres kántálása helyett összevet múltat és jelent, utána pedig dönt, nem mint hagyományőrző, hanem mint apa.

Eszenyi Enikő rendezése nem vállalkozik markáns állásfoglalásra, és ez úgy tartalmilag, mint formailag érezhető az előadásban, igaz, a formai fogalmazás sokkal merészebb, mint a tartalmi, és ez már az első pillanatban érezhető. A prológ alatt ugyanis a Vígszínház teljes színpada üres, csak a színészek vannak jelen (elvégre mégiscsak ez a lenne a lényeg), és csak eztán csap át szabályosabb musicalbe az előadás, hogy ezt a ritmust aztán végig megtartsa. Ebből a kettősségből pedig születik egy pörgős, modern, lüktető, egyszerre profi és művészi, sőt, alkalmanként trendi előadás, amelyben rendszeresen felbukkannak olyan kötelező musical-elemek, mint a szám végi taps, ami így néhol értelmezés hiányában elmarad. Az ilyen formabicsaklásokért pedig azért kár, mert a jól használt modern (nem dekadens, nem érthetetlen, nem öncélú!) játszva kiváltja a ezeket a formai sallangokat, ami még Khell Csörsz díszletében is megjelenik: a tér bravúrosan mobil, látványos, valamint egyszerre stilizált és reális, azonban az előszínpadi sárkupac valami nagyszínpadi metaforaigény sánta utófutára, amolyan kötelező elem. Szerencsére Duda Éva nagyon erőteljes, sokrétű, grandiózus és könnyed koreográfiája már nem hordja magán ezt a kettősséget. Ami pedig a maga nemében igazi kőszínházi kuriózum, az Páricska Péter és Horinka János fényjátéka, amely teljes jogú alkotóeleme a koreográfiának és a rendezésnek, együtt él a színpaddal, és tartalmilag is képes reflektálni az ott történtekre.

A klezmeren és orosz népzenei elemeken alapuló musical kétségtelen remekmű, amit a Silló István vezette zenekar végig éreztet is, a dalokat pedig nem kell szépen elénekelni, elég eljátszani őket; ennek az egyik előnye, hogy valódi karakterek töltik ki a színpadot, a másik, hogy a dalok szövegei végig érthetőek maradnak. Tevjét, az ironikus, kissé cinikus, istenkereső, mélyen (és nem a felszínen) hívő és gondolkodó, vitalitással teli tejesembert Reviczky Gábor vaskos humorral játssza, nem feledkezve meg egy percre sem arról, hogy karakterét minden pillanatban a szeretet vezérli. Halász Judit Golde szerepében idomul Tevjéhez, bár nála kissé komolyabb, ám ugyancsak szeretetteljes anyafigura. Kovács Patrícia Hódelként egyszerre gyermeki és tűzrőlpattant, Láng Annamária Cejtelt, a legnagyobb testvért szikárabban, igaz kissé több drámával játssza, mint amit a karakter elbír, Bata Éva Chava szerepében pedig a kötött pulcsis bölcsész szelídségével operál. Harkányi Endre megszeppent, szelíd, tesze-tosza rabbija mind az estnek, mind a közösségnek kiemelkedő, kedves színfoltja.

A Vígszínház, komolyan véve a Hegedűs a háztetőn minden sorát, önmaga is megpróbálja feltenni újra azokat a kérdéseket, amikre már egy ideje rutinból jöttek csak a válaszok, most viszont úgy tűnik, vannak önálló, jelen idejű alternatívái. Így lett ez a Hegedűs a háztetőn izgalmas és részletgazdag előadás, ami azonban egy kicsit mintha távol tartaná magát a megpengetett vallási-etnikai szálaktól, kikerülve így azt, hogy élénk kérdőjelek villogjanak a színpadon, viszont elkerülve azt is, hogy a demagógia vagy a féligazságok csapdájába essen a produkció. A színek így megmaradnak, de a satírozás már fakultatív program.