Az érezhetően borúsabb tónust az üres sörösüvegeivel körülkerített, a műanyag széket csak a legvégső esetben elhagyni kész agresszor - nem mellékesen meleg - műmacsó (Deák Tamás) és a szószátyár békítő, meghitt önzőségbe menekülő nő (Szalontay Tünde) házasságából született fogyatékos kisfiú (Pintér Béla) adja meg. A kisfiú állapotáról tudomást venni nem hajlandó szülők és az ehhez asszisztáló környezet egy nagyon is létező honi atmoszférát teremtenek meg, amelynek fő sajátosságait az önbecsapás és az álértékek mentén kibontakozó kényszeredett életek adják. Ennek legékesebb példái Roszik Hella kvantumfizikusi kvalitásokkal rendelkező titkárnője, aki minden porcikájával azon van, hogy megfeleljen a posztjához sztereotipizált szőke nő képének („Én dolgoztam, mint az állat” magánszáma kétségtelen remekmű), és Thuróczy Szabolcs töketlenségig udvarias, meleg szirupkaraktere, aki az antifőnök miden tulajdonságával felvértezve próbálja kétségbeesetten ráöltetni magára a nyaralás élvezetét.
Az előadás végig feszült, bármennyire is szórakoztató. A nyaralás igazi kikapcsolódást nem nyújt, mert már élve felemésztett mindenkit féltve őrzött titka vagy szánalmas lét-szélmalomharca. A csupán a felszínen megtartott méltóság csak árnyékembereket és árnyékérzelmeket képes kicsiholni magából, aminek szükségszerű következménye a tragédia, a depresszió és a boldogtalanság. Senki semmivel nem elégedett, senki semminek nem tud örülni, semmi senkinek nem jó. Nincs semmi, ami emberi lenne, még a meleg pár röpke egymásra találása is ragadós, nyúlánk rózsaszínű maszlaggá válik.
Színészek, író és rendező megint tökéletes szimbiózist alkotnak. A jellegzetes stílushoz, úgy mint az egyszerre lehetetlenül reális és minden ízében groteszk karakterfelfogáshoz teljesen hozzásimulnak a színészek. Az előadás „csak” dramaturgiai főszereplőt teremt a kisfiú személyében, egyébként a csoportkép alkot egy egészet, amelyhez minden figura pontosan illeszkedik.
A rendező megadja nekünk a lehetőséget, hogy válasszunk: az előadás felszínét jelentő formai elemek élvezetét, vagy az előttünk kitárulkozó önreflexív képet választjuk. Persze, az egyik nem zárja ki a másikat, a lényeg, hogy mind a kettő jelenlétét észrevegyük.