A charentoni elmegyógyintézetben, mintha csak egy wellness-hotelben éldegélne, tengeti napjait de Sade márki, ahol egészen addig papírra vetheti határok nélküli fantáziájának szüleményeit, amíg az intézmény új igazgatója meg nem érkezik, és a liberalizmus útjáról a despotikus útra tereli az intézet elveit. Royer doktor kénytelen rendrakás címén megfékezni legkellemetlenebb betegüket, hiszen ahhoz, hogy csapodár feleségének megzabolázásához fényűző kastélyt építhessen, teljesítenie kell Pélaige, de Sade márki feleségének kívánságát, aki per pillanat „a Sátán arájaként” ismert a felső tízezer köreiben, és ezt szívesen váltaná nemesebb megszólításra. A cél világos: örökre elhallgattatni a márkit, ám homokszem kerül a gépezetbe: Decouemier, aki mély hittel szajkózott katolikus elvek mentén, a humanizmus égisze alatt próbálja korlátozni a termékeny írót, mindhiába. A megszállott zseni – merthogy de Sade Doug Wright író művében kétségtelenül az – ontja magából a történeteket papír és toll nélkül is, és így lassan egymásnak feszül a totális, minden korlátozást leromboló szabadság, és a szellemi és fizikai önfeladás, hiszen az abbé az isteni és a világi hatalomnak is rabszolgájává válik.

Mucsi Zoltán pontosan idomul a stílusos zseni-képhez. De Sade az ő szájából nem más, mint egy teljesen átgondolt, az élethez megalapozott elveken keresztül viszonyuló, kéjvágy mozgatta férfi, csak éppen ez az elv a „bármit megtehetek, hogy szabad legyek” gondolaton alapszik. Nem csak mondataiban, de gesztusaiban is tökéletesen valósítja meg a látszólag csak a test gyönyöreit élvező márkit, miközben a szájából rendkívül természetesen csengenek a perverzmód pornográf, pikáns anekdoták, amelyek mindegyike túlmutatva önmagán, alapos irodalmi igényességgel kidolgozott mű, nem pedig ponyva fércmunka. Seress Zoltán végig következetes marad a felszínhez, a sikerhez és az elvekhez kizárólag a szavak szintjén ragaszkodó Collard igazgató szerepében, végig éreztetve az elszántságot és a kegyetlenséget. Végtelen szellemi potenciállal rendelkező kettős ez, hiszen míg a márki nézeteit megvalósítva, és azok mellett végig kitartva él szabadon, addig Collard mások korlátozásán és képmutató életén keresztül éri el mindezt. Spolarics Andrea egy rendkívül szenvedélyes, és érdekeit markánsan érvényesítő feleséget alkot Pélagie-ból, Parti Nóra pedig mind a magát elfogadó, önnön korlátait, egyszerűségét és gyarlóságát belátó Madeleine-ként, mind a kiszámíthatatlan és nimfomán élvhajhász, Madame Royer szerepében képes végig pontos maradni. Kardos Róbert építésze a látszólagos precizitás és korrektség ellenére a foga fehérjét kimutatva válik gyarló emberré. Telekes Péter szinte csak arcból festi meg Decouemier szerepét, de játéka így hibátlan: folyamatosan töri meg az abbét, az elvek korlátozott szajkózásától eljut a kétségig, majd a teljes megbomlásig, végül még ezeken is túllépve a totális elveszettségig.

Mindezt egy forgószéken ülve, ide-oda pörögve követhetjük végig. Menczel Róbert négyzet alakban, kreatívan megtöltött üres terét egy, a végén felbukkanó folyosó, mint az a bizonyos alagút, szeli ketté. Ez a tér, bár látszólag rendkívül egyszerű, elrendezésében bonyolult mélységet hordoz magában: a márki és az igazgató oldala áll egymással szemben, majd pedig a kiindulási pont a megváltással, vagy éppen a pokollal kontráz. Ezt a teret Szabó Máté rendezése könnyedén játssza be, játékos mértéket tartva a nézők mozgatásában. Nemcsak a tér, hanem Nagy Fruzsina jelmezei is jelzik az időtlenséget. Míg a márki ruhája érzékien korhű, addig minden más szereplő modern ruhákban szeli át a minket körülvevő teret. Ez szintén egy érdekes szembeállítás: múlté és jelené, persze ez szigorúan parabolikus hasonlat, elemelten inkább kétfajta eszmeiség jelenik meg ezzel.

De Sade, bár hátborzongató halált hal, végül megigazul, és az est végére – miután rajtunk, az intézet betegein keresztül az utókorra hagyta utolsó művét – az ő világa él tovább. A volt felesége dőzsöl a halálából, az abbé hite megrendül, az igazgató pedig kénytelen belátni, hogy az egyetlen lehetséges kiút, ha kiadják műveit, még ha minden eddigi harc azok megsemmisítéséért, és forrásuk mindörökre történő elhallgattatásáért folyt is. De Sade márki ez esetben egyáltalán nem a másik önkényes és perverz módon történő feldarabolására serkent, hanem minden szorongásunk, fantáziánk, görcsünk, gondolatunk feloldására és kiélésére. De Sade bár nem hívő, mégis hisz saját elvében, abban, hogy szabad lehessen, ez pedig nem más, mint a végletes következetesség és önmaga elfogadása. Vakon elvekről és erkölcsről ordítozva papolni semmivel sem üdvözítőbb dolog, mint emberek darabolásáról fikcionálni, ellenben elfogadni azt, hogy mi olyanok vagyunk, amilyenek, na az talán inkább vezet valamiféle igazsághoz. Lehet, hogy nincs ott ördög, de lehet, hogy angyal se, lehet, hogy nincs már ott senki és semmi. Csak a vágy a penna után.