Rossz gyerekek vagytok – tisztelet a kivételnek, ami persze biztos van, csak még nem láttam – hangzik Dr. Roboz kijelentése, miközben bevezet minket egy családról szóló groteszk történetbe. Ez a család magányos, hiszen nincs gyerekük, úgyhogy csinálnak egyet. Aztán rosszaságán és elviselhetetlenségén felbuzdulva példát statuálva darabokra tépik – ő volt Petike. Aztán csinálnak még egyet. Ő ábrándozása miatt belefullad egy folyóba, de hiába éli túl, ha egyszer az őt sirató szüleihez cipőben lép a szobába, a könnyek abbamaradnak, a gyerek viszont röpül a házból – ő volt Jannika. Csinálnak még egyet. Ő éppenséggel utálja a levest, éhen is hal – legalább olyan vékony, hogy olcsóbban számítják a koporsót is – ő volt Augusztinka. Csinálnak még egyet. Ő verekedős; a haverjai megkínzása után félholtra veri az anyját, nem szép dolog – ő volt Fricike. Mennek a kaszabolások, mindenki meghal legalább egyszer, folyik is a rajzfilmvér, mindenki könnyedén hullajtja a végtagjait, aztán beköszönt a Karácsony, és a leállíthatatlan gyerekgyárnak köszönhetően a két fős család tíz fősre bővül, természetesen az összes gyerek rossz, de mégis kellett a következő.
Minden karakter kidolgozottsága és a mögötte lévő színészi teljesítmények kivétel nélkül a sajátos képi világgal rendelkező mesét erősítik. Gálffi László túlzóan és sejtelmesen jeleníti meg Dr. Robozt, aki porondmesterként irányítja az eseményeket, cinikusan reflektálva azokra. Igazi ereje amiatt van, hogy képes személyessé tenni a karaktert, és viszonyt kialakítani a történetekhez, talán Roboz saját gyerekkora okozta, rejtegetett szorongását kifejezve. Csuja Imre és Széles László apa-, illetve anyakarikatúrája nem vehető félvállról. Apus (Csuja Imre) egy mindent erőszakkal, brutalitással megoldó férfi, aki mindemellett szeret elmenekülni a gondok elől, vagy önmagukkal magyarázni azokat. Széles Anyusa közhelyes gesztusokból építkezik, sokszori hirtelen és váratlan reakciói megmutatják, hogy látszólagos kedvessége mögött elvárások és eltervezett jövőképek vannak, amiket nem kap meg. A gyerekeket megjelenítő színészek közül kiemelkedő Kerekes Éva Fricije, akinek ellentmondásossága a kedves és aranyos megjelenés, valamint az agresszív viselkedés között feszül, Bíró Kriszta ösztönösen ellenkező Petikéje. Debreczeny Csaba és Polgár Csaba a különböző sokkoló, brechti kórust idéző mellékszerepeikben voltak képesek meglepőek és energikusak lenni. Máthé Zsolt elvetemült, kicsinyes és szorongó asszisztenst faragott Dr. Chorból, aki rendkívüli elszántsággal és szellemességgel interpretálja a dalokat.
Nagy Fruzsina jelmezei és bábjai sajátosan, ám pontosan képezik le az Ascher által létrehozni kívánt világot, még ebben a megkötött rendszerben is ügyesen bánik egyedien karakterjellemző színvilágával (hogy csak egy-kettőt említsek: Dr. Roboz vagy Anyus ruhája, de ide tartoznak a bábok is, pl. a halak). Izsák Lili rózsaszín mesefigurás, háromdimenziós doboza mozgalmassá és változatossá teszi az előadást, egyetlen hibája, hogy zavaróan nem képes eltakarni az éppen kiszökő színészeket, vagy a gólyát belógató kezeket. Néhány jelenet nem igazán viszi előre az előadást: néhány narrációs rész kidolgozatlan maradt, Robika történetének az erejét pedig mindössze egy (igaz, annál ragyogóbb) rendezői ötlet jelenti.
Ascher Tamás olykor rendkívül autentikusan kezeli az általa összekevert stílusokat, a szellemesség nem tart ki mindvégig. Nincs szükség nagy gondolatokra, de az bátran kimondható: ellentmondásos, abszurd és érthetetlen dolog a gyerekeket hibáztatni azért, ha valamit nem úgy tesznek, ahogy szokás, vagy azért, mert saját világuk van, vagy éppen azért, mert gyerekesek. Inkább irigylésre méltó, hogy megtehetik, amit akarnak, fölösleges rájuk haragudni, a megoldás sohasem a tiltás, hanem a magyarázat. Az egyszerű tiltás olyan, mintha a kutyánkon kérnénk számon, hogy miért nem nyávog.
_(Az írás a Művészetek Palotájában 2009. január 18-án látott előadás alapján készült.)_
