Eve Ensler riportkötetében nőket kért meg arról, hogy meséljenek a vaginájukról, amelyből eklektikus novellafüzér keletkezett, amelyben egyaránt találhatóak szórakoztató, megható, sajnálatra méltó, és dermesztő sztori is. A közös bennük mindössze az, hogy tulajdonképpen erről a témáról így még soha nem beszéltek, akár aggszűzként, akár utcalányként tengették is az életüket, viszont a sok ember sokféle története maga a dramaturgiai paradicsom, és a _Vagina-monológok_ ebből a szempontból hatásosan is van felépítve, igaz, magas labda a téma elhollywoodizálása, amellyel Moravetz Levente rendező, és Szurdi András dramaturg is él, ám ez az alaphelyzet erején, miszerint valószínűleg először hallunk ilyen tisztán a világ egyik legtermészetesebb dolgáról beszélni embereket, nem változtat.

Monológok pedig elkezdenek sorjázni, először még kissé félszegen, amolyan intró jelleggel, aztán pedig egyre felszabadultabban, ki-kikacsingatva a nézőtérre, hogy ne nagyon tudjuk kibújni az egyébként is megkerülhetetlen téma alól. De hát miért is akarnánk? Most az egyszer nem káromkodásként, orvosi kontextusban, vagy _kihaénnem_ félmondatokban ölt testet a vagina (vagy egyéb közkeletűbb szlengesebb szinonimája), hanem úgy, mintha a csevegés elengedhetetlen összetevője lenne, egy olyan csevegésé, amelyben eddig vélhetően nem nagyon volt részünk. Ahhoz pedig eléggé finoman kimunkált a darab, hogy ez ne hozza kínos helyzetbe a nézőtéren ülőket, hanem menjenek együtt a színpadi sodrattal.

Ez a sodrat pedig alapvetően ütemes, és a megszokott formai elemekkel zajlik: szék, asztal, kanapé, némi koreográfia és szövegmondás. Ez utóbbi csak néhány jelenetben van markánsan kidolgozva, például Xantus Barbara jugoszláv szexrabszolgájának monológjánál és orgazmus-hangvariációinál, vagy Dévényi Ildikó tenyeres talpas utcalányánál, amely igazából egy jól előadott stand-up comedy-betét, egyedül Nyertes Zsuzsa monológjai nem tartogatnak magukban valódi meglepetéseket. Egyébként a színpadon folyamatosan ingadozik felszabadultság mércéje, mintha a tabutéma jelleg fel-felütné a fejét a színpadon, de amikor végre kileng, akkor válik egy-egy szövegrész igazán hatásossá.

Jelentősen behatárolja az alapanyag és a színésznők kiteljesedésének lehetőségét, hogy az egész előadás nyakon van öntve jó adag patetikus mázzal, amitől a téma kissé túlzóan naivvá, sőt földöntúlivá válik, és ez pont a ló másik oldala, ha természetességet vesszük origónak. Ez főleg annak a zenének köszönhető, amely időről időre az éteriesség felé löki produkciót, és amely vélhetően valamelyik tévéfilm-kliségyűjtemény passzív meghatás dobozából lett beválogatva. Az pedig, hogy ez szándék volt, a lezárás bizonyítja igazán, amely a születés szépségének monológja lenne, ám ezzel a túlzóan rózsaszínűsítő vérkomolysággal inkább annak karikatúrája lesz (főleg ha belegondolunk, mit áll ki eközben szegény vagina).

Aki emiatt a giccsre hivatkozva ellöki magától a témát, sajnos megteheti, mert az előadás lehetőséget ad rá, de nem biztos, hogy megéri, mert ha egyszer megindul a téma, hogy ki minek öltöztetné, és ilyen állatnak képzelné el a saját kis játékszerét, akkor könnyen utoljára kaphatja meg a számlát az étteremben vagy a kávézóban. Ez pedig sokkal izgalmasabb és könnyebb, mint első hallásra tűnik.