Egy olyan (öregedő és testi-lelki betegségekkel küzdő) társadalomban, amely folyamatosan hárítja a gyengeség, az öregség, a halál és a gyász gondolatát, ahol mintha egyetlen érvényes létidő létezne: a folyamatos jelen, igen nehéz hitelesen és érvényesen, pátosz és hamis felhangok nélkül szólni ezekről az alapkérdésekről. Sajnos, ennek az előadásnak sem sikerült. Pedig a drámai alapanyag rendelkezésre áll, a Bartis Attilától megszokott szikár, néha kegyetlenül pontos mondatok kimondva mégis sokszor papírízűnek, hiteltelennek tűnnek. Bevallom, tanácstalanságomban, hogy miért, ellenpróbát végeztem: beleolvastam a drámába, és olvasva semmi baj sem volt ugyanazokkal a mondatokkal. A színészek szájából viszont úgy hangzottak, mintha egy szimfóniát fél hanggal feljebb játszanának a kelleténél. Néha egyikük vagy másikuk visszazökkent a megfelelő hangnembe, és ilyenkor felsejlett annak a lehetősége, hogy ebből a Romlásból egy jó előadás is születhetett volna.

A három főszereplő (a fotóművész, a lány és a feleség) hármasából leggyakrabban a lány, Bata Éva talált vissza ehhez a természetes hangnemhez, és volt egy kivételesen szép érzelmi kitöréses jelenete is. A feleség szerepében Hegyi Barbara főleg a darab második felében, a már támogatásra szoruló férj mellett nyújtott meggyőző alakítást, érzékeltetve azt a fajta, sérelmeken túllépő szeretetet, amit a végesség tudata párolt le egy hosszú házasság viharos történetéből. A legtöbb kérdőjelet Hegedűs D. Géza játéka vetette fel. Nagy erőket mozgatva, időnként azonban határozottan teátrálisan alakította a művészetébe menekülő, szinte már megszállottan fényképező Farkas Andrást. Árulkodó volt a tapsrend, ahogy hárman kikönyököltek az ablakba, és a két nő között álló színész úgy mosolygott és kacsintott ki a nézőkre, mintha egy kedélyes népszínművet láttunk volna. A két epizódszerepben Lázár Balázs és Németh László korrekt alakítást nyújtottak.

A rendező, Szikora János tervezte minimalista díszlet a műterem és a lakás közötti váltásokat jelképező, a színészek által könnyen mozgatható ajtófallal, a feleség vagy a lány kommentáló szövegeinek keretet adó ablakkal, a fekete-fehér fényképeket idéző tiszta színvilággal ideális játékteret biztosított. Tresz Zsuzsanna jelmezei pedig szépen érvényesültek ebben a steril térben, hol beleolvadva, hol élesen kiválva onnan. Jó ötlet a színpad előterében látható, kivilágítható asztal is, ahová a fényképek negatívjai mellé odakerül a főszereplő röntgenfelvétele is. Az már azonban, ahogy a fényképész a darab végén maga is felfekszik a kivilágított asztalra, és a fejére húzza az ingjét, amikor a feleség beadja neki a halálos injekciót, láttatni engedve ezzel Hegedűs D. Géza hálaistennek teljesen egészségesnek és ereje teljében lévőnek látszó mellkasát, egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, hatása pedig a célzottal éppen ellentétes: nem megrendít, hanem színpadiasságával hiteltelenít. De egyébként sem sikerült érzékeltetni a dráma címében kiemelt testi romlást. Ehhez nem elegendő egy járókeret, majd később egy kerekes szék bevetése (nem beszélve arról, hogy a járókeret teljesen más jellegű, mozgásszervi betegségekben használatos). A gyengeséget erőből segédeszközökkel sem lehet eljátszani.

Lehetne ez egy igazi téttel bíró, jó előadás arról, hogy bár a halál közeledtével senkiből sem lesz egy csapásra jó ember, a változás és a változtatás lehetősége még ekkor is fennáll, még ekkor is beléphetnek új, fontos emberek az életünkbe, és még van idő arra, hogy a régiekkel "rendezzük végre közös dolgainkat". Hogy még talán az is lehetséges, amit Petri György írt: _"Best before end"_. Lehetne, de ezúttal sajnos nem lett.

*A cím Krusovszky Dénes _Elromlani milyen_ című verseskötetének címén alapul.