Ez köszönhető nagyrészt annak, hogy az amúgy sem túl mély, ám annál mozgalmasabb Gieselmann-drámát nem sikerült a megfelelő precizitással és alapossággal elemezni. Olyannyira nem, hogy az utolsó tíz perc stilizáltan rideg formája inkább segít elkerülni a demagógiába fordulást – és az ily módon létrejövő kesergést hányattatott emberi sorsunk felett –, minthogy kifejezné Sipos Imre egészen eddig rejtegetett gondolatát és szándékát, hogy high tech technikai és elméleti világunkban már teljesen képtelenek vagyunk mindenféle emberi érzelmet produkálni. Az előadás egészen eddig hol tempósan, hol lassan, hol ötletekkel, hol azok nélkül, érdekes színészi disszonanciával halad a vég felé.

Az ellentét a két pár, Edit és Bastian, valamint Sarah és Ralf között feszül, pontosabban az őket alakító színészek játékában. Ruttkay Laura és Bede Fazekas Szabolcs túlzó gesztusokkal érzékelteti a szerepeik mögötti boldogságot és harmóniát. Sarah lendületes, erotikus és kegyetlen nő Ruttkay alakításában, Ralf laza és kiszámíthatatlanul agresszív Bede Fazekas megformálásában. A Mole-pár ezzel szemben rendkívül visszafogottan, kevés és elfojtott gesztussal jelenik meg Benkő Nóra és Fillár István játékában. Azonban míg Fillár kevés túlzással igyekszik egyensúlyt teremteni Bastian zárkózott és agresszív momentumai között, addig Editből pusztán a visszahúzódást és az elveszettséget láthatjuk Benkő alakításában, ezt a meglehetős egysíkúságot egyáltalán nem képes összeegyeztetni a zárás stilizált kiüresedettségével, olyannyira nem, hogy a változás által létrejött megtörtséget összekeverte az otrombasággal, és ily módon a nihil a tárgyilagos agyonhangsúlyozásban mutatkozik meg színészi eszköztárában. Rancsó Dezső egy szórakozott, és szórakoztató „pizzafutár-archetípust” formál meg, aki bár az egyetlen „normális” figuraként jelentkezik az előadásban, mégis teljesen természetesnek, egyszerű „flúgnak” éli meg a totális abszurdot, és mint ilyen, a külvilág közönyét jól képes demonstrálni.

Azonban az is igaz, hogy a befejezés által létrejött kettősség a színészek túlzásait és hangsúlyos gesztusait igazolja, ez a kétrétűség azonban nincs egymásba dolgozva, ami nagyrészt a dramaturg hiányának, illetve a helyenként elnagyolt elemzésnek tudható be. Szlávik István díszlete mozgalmas, izgalmas és látványos teret hoz létre, amelyben nem csak titkos, furcsa helyek, de többrétű elemek is találhatóak. Tordai Hajnal minden jelmezbe igyekszik valami izgalmat csempészni (Sarah kihívó ruhája, vagy Ralf mezítlábassága), miközben a karaktereket is alátámasztja. Ez a látkép önmagában idillikus hangulatot teremt a képtelenül furcsa helyzeteknek, amiket a színészek végig komolyan és pontosan igyekeznek megvalósítani.

És bár sok érdekesen humoros helyzet jön létre, mind a hullának, mind a hirtelen fordulatoknak köszönhetően, azonban ezek mélységét, azt, hogy tulajdonképpen miért üresek az emberek, miért nem vált ki belőlük semmit még a másik megölése sem, valamint azt a furcsa, szorongó érzést, hogy visszavágynak valamiféle ősi, anyaméhen belüli állapotba, nem sikerült sem megfogalmaznia, sem megfognia az előadásnak. Így marad a puszta ízlés, hogy befogadjuk-e a tartalmi alátámasztás híján a már-már öncélúságba hajló formai hatáselemeket, meg hajlandóak vagyunk-e valahogy felmérni, hogy elridegültünk, és elfogadni, hogy már csak a másikkal való puszta, önmagáért való játszadozás képes némi izgalmat generálni bennünk.