Bár egy kis kétely motoszkált bennem, alapvetően bizakodva mentem a Tháliába. Gondoltam, egy tipikus vígjátéki szituációt jól kihasználó, elmés fordulatokkal teli vérbő előadáson kacaghatom végig az estét. Sajnos azonban csalódnom kellett, még a kételyeimhez képest is. Menjünk szépen sorjában.

Vári és Kulka alakítása érdekesen ambivalens, ugyanis míg időnként azt éreztem, bizonyos gesztusok, poénok megszokássá váltak (negyedik éve adják a darabot), addig végig egyfajta plusz feszültséget, izgalmat is éreztem rajtuk, mintha félnének, valami nem úgy sikerül, ahogy kellene. Pedig sikerült. Mármint alapvetően jól hozták a figurákat. Lehetett volna kissé oldottabb, az említett "izgalom" nélkül, de számomra nem ez volt az előadás legkényesebb pontja.

Nagyobb probléma a történet _tragikus_ éle. Nevezetesen az, hogy a tánctanár egy hányattatott sorsú meleg, aki még lehet, hogy AIDS-es is. Az öregasszonyról pedig az utolsó felvonásra kiderül, rákos. Bár egy könnyed, szórakoztató vígjáték akár nélkülözhetné is ezt az egész háttértörténetet, az alapvető gond nem az, hogy benne van, hanem az, hogy milyen hangsúlyokkal. Az előadás egyszerűen túloz. Túl direkten, leegyszerűsítve jelennek meg a történetek, amikből persze aztán rettentő könnyű levonni a közhelyes tanulságokat, mint _a melegek is ugyanolyanok, mint bárki, ezért csúnya dolog elítélni őket_, vagy _azért mert valaki idős, nem kell visszavonulnia az aktív élettől_, vagy _mekkora tragédia egy szülő, vagy életünk párjának elevesztése_; és a többi. Probléma megoldva, megneveltük a nép egyszerű fiát, a nézőt tálcán odakínálva elé a hasznos életbölcsességeket. És még gondolkodnia se kellett. Na ez az, amit nézőként is kikérek magamnak, ugyanis legyen a nép akármilyen egyszerű fia is valaki, akkor is tud magától gondolkodni. Sokkal drámaibban hatottak volna tehát még az egyszerű tanulságok is, ha csak jelzésszerűen, bújtatva jelennek meg egy-egy elejtett szóban, gesztusban. Persze tény, hogy egy rendezőt az előbb felvázolt gondolatmenet helyett ennél prózaibb okok is irányítanak. Mégpedig, hogy _technikailag_ sokkal egyszerűbb a tragédiát direkten a néző elé dobni, mint elbújtatni.

Az egyszerűsítéshez, klisékhez kapcsolódnak még túlzások a karakterekben is. Ilyenek a tánctanár káromkodásai is, amikből fele annyi is elég lett volna ahhoz, hogy megértsük, milyen kínos a társasága eleinte Lilynek. Vári öregasszonyában pedig helyenként a _kiéhezettséget_ hangsúlyozzák túl. Ilyen az a jelenet, ahol Michael a nő mellére csöppent levest törli le és ettől (a jelenet szomorkás hangulatától egyébként teljesen elütve) Lily majdnem elalél.

Persze nem lehetek igazságtalan, mert időnként nevettünk nagyokat egy-egy jól sikerült poénon, de be kell vallani azt is, hogy sok fordulat meglehetősen „bejáratott” volt, amin jó esetben is csak mosolyogni lehetett. Végül egy apró gyakorlati észrevételként ide szúrnám, hogy jól esett volna egy szünet, amikor az ember járkálhat egy kicsit. A dramaturgia nem követelte meg a szünet elhagyását, sőt. A (szintén nem túl fantáziadús _új hét - új jelenet_) felosztás nyugodtan engedett volna mondjuk az első óra végénél egy 15 perces pihenőt.

Összegezve: nézzék meg, ha gondolják, fognak picit nevetni, aztán hipp-hopp el is felejtik.