Ezt a filmszerűséget erősíti, hogy Jean Valjean, egy pap jócselekedete következtében küldetéses életmentővé váló, emberfeletti erővel megáldott férfi történetét hatalmas, realisztikus francia utcákat, házakat seperc alatt a színpadra varázsoló díszlet kíséri. A Kentaur tervezte látvány tökéletesen illusztrálja _A nyomorultak_at: sötét és nyomasztó hangulatot teremt a színpadon, amit pillanatok alatt életre lehet kelteni a falakra vetített utcaképekkel. A hatalmas, elemenként mozgatható díszletek minden jelenethez külön helyszínt alakítanak ki, amitől az egész előadás egy filmforgatássá válik. A háttérben feszülő vászont megvilágító különféle színezetű lámpák pedig tovább erősítik ezt a hatást.

Szükség is van erre a nagyon profin felépített látképre, mert ezen kívül nem sok minden tárul elénk. Láthatjuk ugyan, ahogy Jean Valjean kiszabadul a rabmunka terhe alól, ahogy megmenti őt a püspök, annak ellenére, hogy ellopta az ezüstjét, sőt még neki is ajándékozza a méregdrága tárgyakat. Ezután végigkövethetjük a pálfordulást, ahogy Valjeanból gyártulajdonos lesz, ahogy megesküszik Fantine-nak, hogy felneveli a lányát, ahogy aztán gondoskodik róla, ahogy megmenti a felnőtté cseperedő gyermek szerelmét, Mariust, ahogy harcol a francia felkelők oldalán, és ahogy egész élete során bujkál az őt hajszoló Javert rendőrfőnök elől. Korcsmáros György rendező mindebből pusztán a „szerelem mindent legyőz” gondolatát, illetve a földöntúli hatalomnak való alárendeltséget ragadta meg, amit hatásos pillanatokkal kibélelve, Claude-Michel Schönberg dallamos, változatos és hangulatilag rendkívül gazdag zenéjének kíséretében állított színpadra.

Ennek rendelődnek alá a színészek is. Feke Pál Jean Valjean szerepében a hittől átitatott, a nem létező igazságért vakon küzdő férfit ábrázolja. És bár a főszereplő így meglehetősen egysíkúvá válik, Feke süvítő, egyedi hangjával sokszor ezt egészen könnyedén el tudja feledtetni. Miller Zoltán egy ridegen a távolba tekintő, merev gonoszt fabrikál Javert-ből, aki egyik pillanatról a másikra, meglepődve Valjean jóságán, a csatornába ugrik, és meghal. Miller nem jár be ívet, mindvégig gonosz, de nincs is több elvárva tőle. Itt kizárólag a jó és a gonosz szembenállása a fontos, és ennek tükrében minden egyéb szerep is az egydimenziósság könnyen érthető egysíkúságában adja át a saját történetét. Orth Péter minden megmozdulásában igazi hősszerelmest játszik Mariusként, szerencsésen egy pillanatig sem túlozva el az érzelmeket. Ellentétben Koós Rékával, aki Fantine szerepében könnyes szemekkel, a mélyről jövő, átélhetetlen fájdalom átélésén fáradozik, szétsírva karaktere minden indíttatását és életszerűségét. Zavaros Eszter különösebb jellemvonásokat nem ad a felnőtt Cosette-nek, de teljesíti a szerelmespár női fele iránt támasztott elvárásokat. Ez kizárólag akkor válik túlzóvá, amikor a színésznő teljesen indokolatlanul, egyik pillanatról a másikra operaénekesi jellegű áriázásba kezd. Kiss Zoltán szenvedélyesen hajszolja a szabadság eszméjét Enjolrasként, ahogy tehette anno Petőfi is. Utóbbit nem Kiss, hanem Rományi Nóra jelmeztervező idézi fel azáltal, hogy veretes, magyar huszármellényt adott a színészre, annak ellenére, hogy a történet hangsúlyosan Franciországban játszódik.

Ilyen furcsaságok akadnak még az előadásban. Például, hogy az 1800-as évek elején, Párizsban a nők festették a hajukat – más nem magyarázhatja, hogy a kis Eponine fekete, a kis Cosette pedig szőke hajú, míg felnőtt kiadásuknál pont fordítva van. A másik furcsaság, hogy Pál Attila Thenardier-ja és Fejes Szandra Thenardier-néje a _Hófehérke és a hét törpe_ egy-egy törpéjének ízléstelenül kipingált, gnóm és bizarr kiadásává válik. Az is érthetetlen, hogy az előadás elején a csákányt miért csak jelzik a munkások – miközben minden más valósághűen látható a színpadon –, és hogy a barikádokon harcolók miért állnak ki a rakás tetejére, megvárva, hogy szitává lőjék őket. Mindezt azonban pillanatok alatt el tudja feledtetni Marton Szabolcs vagány, laza, az eseményeket könnyedén irányító Gavroche-a.

Látó Richárd karmester végig pontosan vezényli a zenekart, kihangsúlyozva a hirtelen váltásokat, mindent megtesz, hogy berántsa a nézőket az előadásba. És aki otthon, vagy a moziban végig tud izgulni három órát egy meghatásokkal teli, sablonos jó-rossz harcon, annak talán itt is menni fog, hiszen ilyen értelemben az előadás ugyanolyan, mint a _Star Wars._ Csak itt nincs akció, viszont sokkal több a melodráma, és a végén el is éneklik nekünk, hogy csatlakozzunk a szerelemhez, mert az jó. Szó se róla, igaz: az tényleg jó.