A történet csavarjai ezúttal is a megszokott operettsablonokból állnak össze, de különlegessége, hogy ezúttal nem a herceg és a hercegnő válik főhőssé, hanem egy lovász és egy cseléd. Korláth gróf tengeti fényűző napjait a palotájában, miközben a polgári származású Baracs mérnök és a grófleány, Rolla egymásba szeretnek. De talán már most sejthető mindenki számára, hogy arisztokrátéknál nem úgy megy, hogy a lányukat holmi irodai tervezőhöz adják. Ennek folyományaként a leleményes Baracs kitalálja, hogy az esti fogadásról elkéső gróf helyébe lovászát, Miskát ülteti, így demonstrálva, hogy a nemesurak rangkórságban szenvednek, pedig mindegy, valaki gróf-e vagy lovászfiú, s így a tervek szerint szabad a pálya szíve választottjához. Ebbe természetesen belekavar a Miskába habarodott Marcsa, a cselédlány, akit pedig Rolla öltöztet be, mint az ál-Eleméri jegyese, a kavalkádot pedig a végszóra betipegő, nyelvek mixelésében még Miska tudatlanságát is felülmúló igazi Eleméri tetézi.

Bár a történet vázát tekintve egyértelműen sablonos, mégis bizonyos pontokon elüt a sokszor kommersznek tűnő mainstreamtől. De az Operettszínházban úgy gondolták, hogy ezt a műalkotást is egy egyszerű, látszólag szórakoztató, vázlatszerű ecsetvonásokkal eggyé degradálják a többmillió feledhető alkotással. Mielőtt félreértésbe esnénk, nem a gondolati mélységet kérem számon az előadáson (az nem olyan nagy mélység, hogy hiába születik valaki munkásnak, parasztnak, ugyanolyan ember, mint a másik, aki a kastélyában szürcsöli a szolgák által felszolgált házibort, emberi kvalitásaik mindettől pedig függetlenek), hanem csupán az eredetiséget és az igényességet.

A két felvonás két képből áll, amelyek Kis-Kovács Gergely szellemi termékei. Ezek nem képesek és nem is akarnak önmagukon túlmutatni, de bármennyire próbálnak hatalmasak lenni, színvilágukban unalmasak. Szürke, bordó és barna színű falak „tündökölnek” a színpadon, amelyet sötétzöld árnyalatú fák tarkítanak, melyek a kétállású világítással – egy normál és egy színes –, végzetesen fantáziátlan kilátást adnak. Tordai Hajnal unalmas frakkjairól, a századeleji divatot a földre teperő estélyi ruháiról nem is beszélve. Így a látványelemek közül a mozgás maradt, amit azonban Oszvald Marikán és – az első felvonás erejéig, az egyébként minimalizáltan koreografált – Bajor Imrén kívül senki nem képes életre kelteni és tisztán prezentálni.

Kerényi Miklós Máté és Langer Soma mozgása ugyan képes még energiákat felmutatni, ám az ő fellépésük Pixi és Mixi grófok szerepében nem vicces, hanem inkább kínos: a színpadon gátlástalanul lengetik a csípőjüket és üvöltözve hintik szét a világban ágyékszorulásuk izomrángásait. Bár hülyéskedésben nagyon jól megértik egymást, a játékuk teljesen egysíkú, azon túl, hogy egész végig azt bizonygatják, hogy melyikőjüknek nagyobb, semmi nem történik velük. Vadász Zsolt orrhangú Baracsa a klasszikus melodrámahősökről alkotott sztereotipikus képeinket idézi, akinek méltó párja Rolla szerepében Lukács Anita. Az operett műfajában teljesen otthon, az előadásban pedig a leginkább helyén van a nagymamát játszó Lehoczky Zsuzsa, akinek fellépése mértéktartó, szórakoztató, kedves, szerepét pontosan értelmezi, felesleges túlzásai nincsenek, poénjai jól kidolgozottak. Verebes István átiratában a lovászfiút és a szolgálólányt meglehetősen túlkorosította, nyilván a két színészre igazítva a szerepeket, ami természetesen jelentős hangsúlyváltásokat okozott az eredeti műhöz képest. Ez lehet megkérdőjelezhető döntés, de most ezt hagyjuk: Oszvald Marika Marcsája képes végig talpon és izgalmas maradni, és bár a karakter legalább annyira ellenszenves, mint amennyire idegesítő, a színésznő fizikát is meghazudtoló akrobatikus képességei és szándékosan félrehangolt dalai még ezt is képesek megédesíteni. Bajor Imre képes tartani vele az iramot, bár inkább csak az első részben. Igaz, szerepelemzést jobb, ha nem kérünk rajta számon, ösztönösen játszik, a komédiában mégis ismeri a mértéket, és még a földön is hajlandó kúszni egy jó poénért, de csak ha tényleg jó. Az előadás többi színésze általában kizárólag látványos gesztusokból, közhelyekből építkezik.

Az előadás zenei részét illetően megállapítható, hogy az sajnos nagyrészt hallhatatlan, ugyanis az ének rendkívül erőtlen – ezúttal Vadász Zsoltot kiemelném, aki nagy tudatossággal használva erős hangját, még az utolsó sorokban is megcsengette a fülelő dobhártyákat. Rajta kívül Lehoczky Zsuzsa énekelt tisztán és érthetően. A kórusban előadott dalok azért voltak érthetetlenek, mert az énekesek vagy láthatóan csak tátogtak, vagy nem tudták pontosan a szöveget. A táncot illetően pedig azt mondhatjuk, hogy a betétek nem illeszkednek szervesen az előadáshoz, nagyrészt teljesen öncélúak, mindössze látványelemként funkcionálnak.

Szándéka szerint ez egy könnyed ellazító, nevettető előadás, de a megvalósítás ezt nem tükrözi. A szórakoztatást kívánó receptoraink igényét nyugodtan feljebb tekerhetjük.