Olaszország, a harmincas évek vége felé - a rádióból hol különböző olasz dalok, hol Mussolini ordítása hallhatók, no meg a lottószámok. _Uno, due, tre, quattro, ventisei_ - egy, kettő, három, négy, huszonhat. Fernando, a vidéki lottózótulajdonos dühös, amiért szolgája, Aglietiello ígérete ellenére, a hosszas több éjszakányi felhőbámulás ellenére sem találta el a számokat. De hát ki találna el ilyen hülye számsort? Nyilván a mázlihuszár Bertolini, a pimasz alkalmazott, aki azon nyomban nem átallja Fernando lányának megkérni a kezét, s elmesélni, hogy maga Fernando apja súgta meg álmában neki a számokat. Mivel Bertolini Fernando lakását bérli, a férfi joggal vélelmezi, hogy a sugallat egyszerűen félrement, és egész egyszerűen zsebre vágja a nyertes szelvényt, mondván: az az övé. Fernandót ezzel mindenki kiközösíti: felesége, lánya, de még a pap is azt mondja, hogy Bertolininek van igaza, aki pert készül indítani az apósjelölt ellen. Fernando meg van győződve a maga igazáról, és szidja magát, amiért elköltözött régi lakásából, hisz apja szelleme emiatt cserélte össze őt Bertolinivel. Ezen vélekedését Aglietiello és a vénasszony Carmela is megerősíti, ám az ellenállás súlya alatt megroppan, és visszaadja a szelvényt Bertolininek, azonban egyszerre átokkal is sújtja, aminek következtében a fiú ahányszor elindulna kiváltani a nyereményt, valami súlyos katasztrófa éri.

Réthly Attila rendező egy abszolút kortalan olasz házban játszatja Eduardo de Filippo vígjátékát (a tágas, az érkezőket - és a távozókat - mindig hangsúlyosan mutató, tágas, ízléses, egyszerre hétköznapi és _olaszos_ tér minden pontja játékba kerül, tervezője: Cziegler Balázs), egyfajta huszadik századi commedia dell'arte felfogásában: a humor stílusskálájának széles merítését tükrözi a produkció, a siker oka pedig az, hogy a különböző árnyalatok éppen a megfelelő mértékben, helyen és időben jelennek meg (a dramaturg munkáját érezhető összhangban végezte a darabot fordító Török Tamara és a rendező Réthly Attila). Ez alól csak a felütés, az első néhány perc jelenti a kivételt, ám Gyuricza István (Fernando) megjelenésével minden a helyére tolódik. A színpadon ugyanis mindenki Fernandóhoz képest látható, aki egyszerre egyesíti magában a jót és a rosszat, a ravaszságot és a gyerekes ragaszkodást saját igazához, a zsarnokságot és a felelősséget. Egyszerre túlzó és visszafogott, zsémbes és szerethető, harsány és szellemes. Úgy tűnik: egy igazán jó olasz vígjátékhoz egy ilyen "szervező" figura kell, és Gyuricza kedvvel, ötletesen, energikusan, összességében: nagyszerűen tölti be ezt a szerepet.

A többi színész pedig igen jól él ezzel a közeggel, Concetta (Varga Zsuzsa) életének tétje, hogy kiegyensúlyozza férjét, amíg lehet, hogy aztán - kvázi Fernandóhoz hasonlatosan - az ördög szállja meg, Stella (Német Mónika) pedig apjához hasonló kis akarnok lesz rövidesen. A szerencselovag Bertolini fennhéjázását Mózes Balázs átélhető nyomorúságra változtatja a harmadik felvonásban. Nyári Oszkár nagyformátumot majmoló Strumillo ügyvédje nagyzolásában pofára esik, képletesen és szó szerint egyaránt. Kelemen József Don Raffaele papja a földi hívságokat egyáltalán nem veti meg, miközben rendre az életre egyáltalán nem rímelő megoldásokat ad a felmerülő problémákra. Hunyadkürti György eszköztelen eleganciával komplett életrajzot ábrázol Carmela mögé. Aglietiello (Takács Géza) darabos, szögletes mulyasága mögött a biztos megélhetés, a mindenkinek megfelelés lakozik, hogy aztán megtalálja párját Margheritében, a szobalányban, akinek - Grisnik Petra jól mutatja - alaposan megvan a véleménye gazdáiról.

A második rész második felében (a darab harmadik felvonásában) _elszabadul a pokol_, az átok fogni kezd, s ha már pokol, akkor még az _Ördögűző_ is megelevenedik, hogy aztán egyetlen nagy happy endben oldódjon fel a történet, a négymillió a helyére kerül, és ha szereplőink meghallják egymást, figyelnek egymásra már az elején, akkor az egész hercehurca felesleges. De hát mi már csak ilyenek vagyunk: nem tudunk csata nélkül élni. Mindenki a saját méltóságát, önbecsülését, személyiségét tartja szem előtt (akkor is, amikor az nincs is veszélyben), nem a tartalmat és a cselekvést. Pedig mennyivel több időnk lenne mindenre, hiszen addig jó, amíg egymás között intézhetjük mindennapi ügyeinket. A csendőrök megérkezése arra utal: az időt, amíg nem az állam határozza meg polgárainak hétköznapjait, érdemes lenne értelmesen, építkezve tölteni. A boldogság nehezen elérhető, és elég kevés idő is van rá. Azonban egy kiváló szórakoztató előadás, mint a _Nem fizetek! (Egy vasat se!)_ még ebbe az időbe is mindenképpen belefér.