Ami az előadóestet illeti, Hobo József Attila és Faludy György verseiből is összeállított egyet-egyet, és ezekkel járta az országot. A _Circus Hungaricus_ban azonban éppen az az újdonság, hogy nem támaszkodik külső irodalmi szövegekre, hanem saját dalaiból és "hangsúlyozottan köznapi" prózai szövegeiből építkezik. Ami az előadást mégis színházként is értelmezhetővé teszi, az az, hogy ezek a szövegek nem pusztán összekötő szereppel bírnak, hanem "a dalszövegekkel együtt" kirajzolnak két határozott, részben párhuzamosan futó ívet, vagy ha úgy tetszik, történetszálat: egyrészt utolsó húsz évünk történetét, különös tekintettel jelenlegi állapotainkra; másrészt Hobo 64 évének történetét, beleértve ebbe zenei pályafutásának állomásait is. Ami ezt a két szálat összeköti, az a cirkusz - bohóc metafora, a maga egyszerű lefordíthatóságában (társadalom - művész) és ennél jóval sokoldalúbb asszociációs holdudvarával, amit Vidnyánszky Attila rendezése fel is használ. Hozzájön még mindehhez, hogy a cirkusz valószínűleg mindenkiben gyermekkori emlékeket és érzelmileg erősen színezett élményeket is felidéz.

Jó bemenni a nézőtérre, és az előadás kezdetéig elnézegetni az Ondraschek Péter berendezte zsúfolt, kavargóan színes színpadot. Van ott minden a zsonglőreszközöktől a bohócruhákig, tükröktől az oroszlánketrecig, sátorkellékektől a kartondobozokig, rajtuk feliratok: a Hobo Blues Band lemezeinek címei. Középen zászlórúd, rajta az EU lobogója, amit az erősen EU-szkeptikus nyitódal, a _Circus Europa_ alatt Hobo le is cserél a sajátjára. Sorjáznak a dalok az 1989-ben leszálló, de aztán dühösen továbbálló angyalról, Cippola helyi alakmásáról, kisemberekről, hajléktalan madárijesztőkről, Lótépé Bankról és Mammon telefonról. A hol keserűen ironikus, hol dühödt és indulatos számokból nem hiányzik a _"késő van már, mi basztunk el mindent"_ önkritikája sem. A dalszövegek politikusabbak, közéletibbek, mint a prózai részek. (Leszámítva az _Oroszlánszelidítő vallomása a balerinának_ című dalt, ami a szipogásokból ítélve a nézőközönség női részét bizony megszelídítette.) Utóbbiak inkább az egyéni életpályára vonatkoznak, felidézve a bohócelődöket Bilicsi Tivadar _Csinn-bumm Cirkusz_ától Chaplinig. Őket tévén nézi Hobo, máskor a képernyőn kereskedelmi tévés híradóbejátszások futnak a jelenlegi csinn-bumm cirkuszokról. Felidézi a lemezeket is, a sok-sok Hobo-szöveget. Felolvas belőlük néhány sort, aztán a a papírlapokat a legkülönbözőbb helyekre varrt kabátzsebeibe gyűri-gyömöszöli. Ez a jelenet egyszerre inverze a valamikori híres bohóc-számnak, a _Van másik!_-nak (ott a bohóctól hiába veszik el a hangszereit, hogy ne tudjon zenélni, mindig újabbat varázsol elő a zsebeiből), és kifejezője a szövegek felvállalásának, annak, hogy azok személyisége fontos és elválaszthatatlan részeivé váltak.

Hobo, ahogy az előadás halad, fokozatosan bohócosodik: először csak a felemás zoknija utal erre, később a sipka is a fejére kerül, majd az előadás vége felé belebújik a bohócgúnyába. A művész - kényszerű, de kötelességnek érzett - közéleti szerepvállalásának gúnyájába. A _Circus Hungaricus_ kétségkívül a mi köz- és magánéleti cirkuszaink lenyomata, egyféle, nagyon sokak véleményével egyező, karakteresen képviselt nézőpontból Tanulságos, elgondolkodtató, vitára késztető látlelet. De aki nem színházba, hanem koncertre szeretne menni, és szereti Hobo zenéjét, az sem csalódik. A színház a végére koncertté alakul, és sorjáznak a ráadások.